A tavalyelőtti Barba Negrás masszív buli után újra visszatért Magyarországra a Lorna Shore és ha már úgy volt, miért ne léptek volna még egy szintet? Érdekes módon én személy szerint nem találtam túlzónak a bejelentéskor az arénás helyszínt, elvégre a Barba koppra volt töltve legutóbb, mégis azért kíváncsi voltam, mennyi embert vonzanak be Will Ramosék. No meg a cseppet sem halovány „többiek”!
Arra már előre fogadni mertem volna, hogy „oldalas” elrendezésben lesz a hely, mert azért mégsem egy olyan méretű produckióról beszélünk, legalábbis a közönséget tekintve. A látvány az megint más, mert az tényleg arénazenekari szint volt, de erről majd később.
A helyre belépve megállapítottam, hogy azért van igény és közönség is erre a fajta zenére, mégis meglepődtem, amikor láttam, hogy nem csak a tizen-huszon-harmincévesek voltak ott, hanem az idősebb korosztály is tiszteletét tette, le a kalappal! Azt hinném, csak az úgymond fiatalokat vonzza ez az istentelen pusztítás, aztán láss csodát! De a csoda előtt szállj le a pokolba! Mert ez az út oda vezetett.
Míg a bejáratnál már szépen halmozódtak az emberek, a hely túlvégén, ahol én is cöveket vertem, szinte csárdásozni lehetett, ami sajnos sajátossága ennek az oldalas megoldásnak, hiszen valamiért senki sem szeret túl messze menni a biztonságos Exit felirattól, még akkor sem, ha a kedvenceik szaggatnak a deszkákon. Nem először tapasztalom, nem volt máshogy most sem, de szerintem haladjunk!
A nyitány tisztes feladata a Humanity’s Last Breath-é volt. Ez a zene ez… A szó minden értelmében undorító, de hát nem is tarkó simiért jöttünk. A látvány már az első pillanattól pöpec volt, a négyest precízen programozott, epilepszia-pozitív, igen komoly fények kísérték, hiba nincs. A hangkép egy szaftos, telt irányt lőtt be, de ehhez a nem evilági pincemély döngöléshez más nem is passzolt volna. Nem sok, fél óra jutott nekik, de ez a középtempós, nyakatekert, mégis a maga módján monoton zene talán ennyiben elég is, főleg, hogy volt még három zenekar a sorban (Shore-ban, hehe). Mindenesetre ezt a fajta ADHD-s movie trailer metalt (le fogom védetni ezt a kifejezést) vette a nép, de főzenekarként talán még jobban hengerelnének, mert ezek most így első pillanattól kezdve kisajtolták a szép számú megjelentekből a holnaputáni szart is. De hát mi mentünk házhoz a pofonért…
Az előző zenekar után szinte megváltásként sújtott le a Shadow of Intent, akiknél egy perc alatt több dallam volt, mint a Humanity’s Last Breath teljes szettjében összesen. Mindezt egy organikusabb, szárazabb hangkép kísérte és bizony jól is esett az agynak ez a fajta tekerés, ahogy egyébként az átszerelés alatti könnyedebb rock-klasszikusok is. Lehet nem bírtam volna ki, ha a leállások alatt is végig óbégatás szólt volna. Az amerikai zenekarnak ez volt a magyar földön történő bemutatkozása, amit persze rendesen meg is (hang)súlyoztak. A gyorsabb tempóval egyszerre hozták vissza az életet a közönségbe és persze sajtolták ki a további energiacafatokat is. Úgy érzem, egy mondhatni átlagos estén ők lennének a legsúlyosabb formáció, most viszont szó szerint a legkönnyebb zenét adták elő, ami… Elég paradox. A fő vonal a tavalyi Imperium Delirium bemutatása volt, ezen kívül csak az ősklasszikus The Heretic Prevail köszönt be a szettbe. De mi is volt itt, kérem? Mind a kiemelt állóban, mind a sima állóban orbitális nagy circlepit, a közönség nagyon hálás módon vette a muzsikát. Persze emberibb is volt, mint a nyitógyilok, meg több is volt a kommunikáció a színpad és a nagyérdemű között. Fasza volt, én hallgattam volna még. Csak lesz rá még lehetőség, nem?
Whitechapeléket nem először láttam már, persze biztos vagyok, hogy nem is utoljára, mert bikazene vonalon igencsak szívemhez szóló muzsikát játszanak Phil Bozemanék. Persze most is gyilkoltak, mint mindig, nem is volt kérdés, még a hátul felállított fénytornyok is szebben lettek programozva mint az előzőekben. Persze mit sem értek volna a szép fények, ha nincs hozzá megfelelő zenei alap. Az, ha azt mondom, hogy sok volt az új dal, nem túlzok. A szett felét a tavalyi Hymns in Dissonance dalai tették ki, amúgy még a debütről jutott három nóta és a This is Exile-ról a címadó. Nem mondom, hogy nem volt bátor húzás a kötelező slágereket kukázni erre a körre, de egyébként én emelem kalapom, hogy volt faszuk meglépni és inkább a friss anyagra koncentrálni. Headlinerként van idő boogie-zni a Saw is the Lawra, vagy a Mark of the Blade-re, az I, Dementiára, de most nem erről volt szó. Na, nem mintha a szaftos, bika hangzás mellett nem mindegy lett volna, mivel szakítják ki a koponyánkból a tölteléket, még akkor is, ha a három gitár néhol el-elmosódott a nagy tekerésben. Persze ez sem számított a megjelenteknek, a pit ugyanúgy kinyílt elől-hátul, sőt, a sima állón még evező pit is volt, mint ami Amon Amarthon szokás. Remélem, hamarosan főzenekarként is ellátogatnak errefelé, mert úgy érzem, igény maximálisan lenne. Gyorsan megjegyzem, ha valami miatt nem jött volna más fellépő, már itt éreztem volna, hogy kerek volt ez az este, de mint tudjuk, most jött csak a lényeg!
Lehullott a színpadot eltakaró Lorna Shore logós függöny és… hát, beindult a disco, az agyakat felszabadítván sok, még könnyedebb pop és disco sláger jött, amire továbbra is mondom, hogy zseni húzás, kellett egy kis mentálsimi ennyi gyalu után. Miután a Total Eclipse of the Heart dallamai lecsengtek, elcsendesedett és elsötétedett a színpad környéke. Megérkeztünk! Jött a fortyogós intro, leesett a függöny, beindult az Oblivion, a seggem meg a földet csapkodta, váltva az állammal!
Emberek, valóban arénazenekar lett a Lorna Shore! És milyen jól áll nekik! Olyan látvánnyal készültek, amit sok „nagy” megirigyelhetne, de mondjuk Lornáékon látszik is, hogy visszaforgatnak a muzsikába. Nem lehet elvitatni, hogy a zseni muzsikájukat kiváló hangszereléssel, minőségi klipekkel körítik, mindig megvan bennük az újítási vágy, tényleg érezni, hogy tudják, nem a közönség van értük, hanem fordítva. Persze nem volt teltház, még ha a kiemelt állók jó előre elfogytak már. Ebből kiindulva nyilván kevesen sem voltunk, öröm volt nézni, mennyi embert összehordott a szél. Meg a mazochista büntetésvágy.
A nevezett dalt még két friss lemezes tétel követte, melyek közül a sorban harmadik, a War Machine külön jól esett, mert remek színfoltja a friss albumnak. Nem lehet nem kitérni az isteni látványra, mind hátul, mind a dobemelvény alatt LED-panelek, oldalt még kettő-kettő további szolgálta a képi világot, ami mint olyan, persze precízen hozzá is lett igazítva a zenéhez. Ne legyenek kételyeink, ez a műsor pont emiatt, meg a samplerek miatt takkra ki van számolva, mégis azért nem kis teljesítmény lehozni ezt az egészet ilyen szinten, főleg, hogy közben annyi tűz repkedett oda-vissza, talán a pokolban nincs annyi. I-mád-tam!
Persze nem meglepő, hogy a Ramos előtti éra dalaihoz nem nyúltak, a „legrégebbi” a To The Hellfire volt a ráadásban (itt jött némi emberi hiba, Adam gitárja nem akart megszólalni), addig az I Feel The Everblack Festering Within Me és a Pain Remains dalai tépték le a még maradék bőrcafatokat rólunk, annak azért örültem, hogy a trilógia teljes egészében lement. Igen, várható volt, de azért mégis. Ennél kerekebb dallistát nem tudtam volna összerakni, szépen megmutatták az új anyag ékköveit, nem feledkeztek meg a nagy népszerűségi ugródeszka legjobbjairól és az ultimate slágerről sem, ez így van rendjén. Egy óra húsz perc, ebből a zenéből talán nem is kell több, bár én elhallgattam volna még őket tovább is, mondjuk pár Immortalos dal előrántásával, vagy valami. Tényleg, szerintem bármi jöhetett volna, elég erős fegyvertára van a csapatnak.
A közönség nem félt itt sem az interakciótól, folyamatos volt a pit, félelmetes wall of deathek nyíltak, beindult a crowdsurf, meg persze volt telefonvilágíttatás is, amit csak szeretnétek. Folyamatos pit, mosh, crowdsurf, amit akartok. Will egy remek frontember, de akárhogy szeretne gonosz lenni, a szerethető szomszéd fiús imidzset nem tudja magáról lerántani, lehet nem is szeretné. A csapat a nagy látvány mellett természetesen végig statikusan zúzott, ennyi hangot rohangászás közben nehéz lenne teljesíteni. Meg ilyen látvány mellett tényleg nem sok szükség lett volna hősködésre.
Hallott lenne az arénarock? A nagy büdös… tudjátok mit! Sőt, már a deathcore is beköszönt oda, egyszerűen csak jó zenével kell megfogni a közönséget. Hogy a Lorna Shore féle vonal, vagy akár az előzenekarok zúzdája mivel fogja meg az embereket, nem tudom (én magamról igen, de az más történet), de ha ennyien jönnek ilyen eseményekre, nem lesz itt baj a jövőben sem. Csak tudják tartani a szintet!
FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF
További Lorna Shore fotók ITT.
