Hihetetlen, hogy a Clawfinger idén már a harmincnyolcadik évet tölti (kisebb megszakítással) zenéléssel. A zenekar még mindig szeretne valamit mondani, hiszen megérkezett a nyolcadik stúdióalbumuk Befor We All Die címmel. Én pedig meghallgattam, hogy ennyi év után mit is tud a zenekar !

Már a cikk elején jöhet a csavar? Sosem hallgattam Clawfinger-t. Egyetlen dalt sem tudok megnevezni a zenekartól, emiatt nincs is a zenekar logójával ellátott pólóm. Egyetlen koncerten sem voltam, sőt! Most figyelj! Szerintem egy kezemen megtudom számolni, hogy eddig a pontig mennyi alkalommal került elő a zenekar a lejátszóban nálam. Most mégis megláttam, hogy megérkezett a promó anyag, és azt mondtam, hogy most vagy soha! Múltkor elkapott a hangulata a zenekarnak, gondoltam, hogy akkor most megbarátkozom velük. Vicces egy velem egykorú zenekarral barátkozni, akik amúgy a kétezres évek hatalmas sikerein már réges-régen túl vannak. De ahogy mondják is, jobb később, mint soha. Nézzük mit tud ennyi idősen ez a banda kezdeni velem.

Az albumot nyitó Scum tökéletesen meggyőz arról, hogy a tizenkét dalnak szenteljek elég időt. Spanyolviasz nincs feltalálva, pláne egy ilyen idős zenekarnál már megvan a bevált sound. Az anyag kellően vastagon szól, de van tér mellette a különböző samplingeknek. Az album dalai nagyjából három perc körül pörögnek, egy-két kivételtől eltekintve ez végig így is marad. Előnye ennek, hogy nem válnak unalmassá a dalok, újra és újra meg lehet őket hallgatni. Noha nem ez az a lemez, amit minden héten előfogok venni, azért remekül szórakoztam, amíg meghallgattam párszor.

/Fotó: Peter Bjöns/

Ami kiemelkedő volt az albumon számomra az a Tear You Down. A szinti és a nyitó riff együtt nagyon adja magát. Zak éneke pedig még könnyebben illeszkedik a témákhoz, mint a többi dalnál. Nem mellesleg éppen ez az album legrövidebb dala is. A Big Brother már a címével is magáért beszél, sokat nem kell magyarázni. A másik dal, ami közel került hozzám a lemez címét is viselő Before We All Die, aminek könnyen emészthető refrénje hamar ott marad a füledben. Tökéletes zárása egy olyan anyagnak, ami méltó helyen lesz a zenekar életművében. Az album amúgy gyorsan végig pörög, én is többször vettem észre, hogy újra is indult, ami egyben előny is, illetve hátrány. Az előnye az, hogy nem okoz problémát újra meghallgatni, a hátránya viszont, hogy nincs nagyon rajta olyan tétel, ami kiemelkedik, ami felhívná a figyelmét magára úgy, hogy a lemez felénél járok vagy hasonló.

A lemez jól szól, ez vitathatatlan, a dalok se rosszak, csak éppenséggel most nem hívnak annyira magukhoz. Voltak pillanatok, amikor felvillant előttem egy falatka a nu-metal aranykorából, például a You Call Yourself a Teacher dalban is, de ezek csak pillanatok, és így is vissza kellett keresni, hogy melyik dal is volt az. Alapjáraton, aki szereti ezt a zenét az nem fog csalódni, ez biztos. Aki ismerkedik vele, annak meg remek ugródeszka lehet, hogy a korábbi, nagy sikert hozó anyagokra rámenjen. Nálam most ez fog következni, hogy kicsit beleásom magam a korábbi lemezekbe. Így azt tudom írni, hogy hajrá! Essünk neki, és meglátjuk mi lesz.