Nincs megállás a nemzetközi vonalon. A Puscifer sokak számára ismerős lehet, hiszen a tagjai egyéb zenekarokban is ismertek. Carina Round brit származású énekesnő kötélnek állt és a hamarosan megjelenő Normal Isn't című albumuk kapcsán beszélgetett velünk. /Fotó: Travis Shinn/

RS: Az új album számomra intenzívebbnek tűnik, mint az előző. Te hogyan írnád le ezeket a dalokat?

Carina: Igen, szerintem is intenzívek. Tele vannak egyfajta energiával. Úgy érzem, hogy minden dal már az elejétől kezdve nagyon világosan hordoz egy adott hangulatot vagy érzelmi töltetet. Ez szerintem nagyon jó, mert a hallgató ezt könnyen meg tudja ragadni. A szövegek ugyanakkor elég nyitottak ahhoz, hogy teret hagyjanak a hallgatónak a saját értelmezésére.

RS: A dalszerzés során előre felosztjátok a szerepeket Maynarddel, vagy ez inkább organikusan alakul?

Carina: Nem igazán osztjuk fel előre. Többnyire Matt Mitchell írja a zenét, de ezúttal Maynardnak voltak kezdeti vázlatai, amelyekből Matt dolgozott néhány dal esetében. A zene addig formálódik, amíg Maynardnak nincs egy nagyjából körvonalazódó dallamötlete, és amikor ez megszületik, akkor kapcsolódom be én is. Onnantól kezdve minden változhat attól függően, hogy éppen kinek mit ad hozzá az adott pillanat.

RS: Mi a legfontosabb számodra egy album megírásakor? Például mennyire fontos, hogy jól érezzétek magatokat a folyamat során?

Carina: A „jó érzés” egy elég amorf dolog. Sokféleképpen lehet jól érezni magunkat. Szórakoztató Matt-tel dolgozni, mert egy épületben van a stúdiónk, sokat látjuk egymást, könnyű az oda-vissza kommunikáció.
De van egy másik fajta öröm is: amikor teljesen elveszel egy ötletben, hibázol, építkezel belőle, órákat töltesz vele, majd végül visszatérsz az első gondolathoz. Ez nem az a fajta öröm, mint a tánc a táncparketten, hanem sokkal tisztább élmény amikor szinte láthatatlanná válsz egy ötletben. Ez számomra nagyon fontos.

RS: Érzel bármilyen nyomást a rajongók részéről azzal kapcsolatban, hogy milyennek kellene lennie az új anyagnak?

Carina: Nem. Egyáltalán nem.

RS: Maynard azt mondta, hogy az album a világ jelenlegi abnormális állapotát tükrözi. Te mit látsz a legnagyobb problémának a mostani korszakban?

Carina: Szerintem a legnagyobb probléma az emberek polarizálódása. Az online térben könnyű névtelennek maradni, és ösztönből, „majomaggyal” reagálni. Nagyon könnyű elfelejteni, hogy azok az emberek, akiket nap mint nap a telefonunkon látunk, valójában valódi emberek. Az extrém végletek erősödése hatalmas gond. Elfelejtjük, hogy egy közösség vagyunk, és együtt vagyunk ebben az egészben. Minden eseményt legyen az globális vagy helyi politikai megosztásra használnak fel, és kellene valamilyen ellenszer erre a mérgezésre.

/Fotó: Travis Shinn/

RS: Mit gondolsz a közösségi médiáról?

Carina: Egy olyan világban nőttem fel, ahol még mobiltelefon sem volt. Láttam az átmenetet. Olyan ez, mintha egy egész civilizációnak heroint adnánk, és azt mondanánk: „Próbáljátok ki, meglátjuk, mi lesz”, mindenféle útmutatás nélkül. Most kezdünk ráébredni, hogy ez egy drog. Ha információ nélkül adsz egy drogot az emberiségnek, annak következményei lesznek. Remélem, egy olyan ponthoz érkeztünk, ahol az emberek tudatosan leteszik a telefont, a közösségi médiát, és a dopaminlöket helyett az emberi kapcsolatokat választják. Mert ezt kell tennünk.

RS: Szerinted volt olyan korszak, amely élhetőbb volt, mint a mostani?

Carina: Valószínűleg minden korszakban voltak drámák a világ minden táján. A különbség az, hogy régen nem volt minden a kezünk ügyében, nem voltunk napi szinten belekeverve mindenbe. Nem hiszem, hogy most kevésbé vagy jobban élhető lenne a világ csak több félelmet és szorongást érzünk, mert sokkal többet tudunk.

RS: Tanultál valami újat magadról az album készítése során, amit az előzőnél még nem tudtál?

Carina: Igyekszem mindig tanulni magamról. Ez az album egy nehéz személyes időszak alatt készült, és a zene egyfajta túlélési mechanizmus volt számomra. Rájöttem, hogy az alkotás nálam a szükségszerű öröm kivájása a nehézségekből. A zene számomra olyan, mint egy bója. Egy örömbója.

RS: Sok dalban egyszerre vagy vezető hang és ellenpont. Mikor érzed igazán magad vezetőnek egy dalon belül?

Carina: A Puscifer lényege az, hogy mindenki a dalt szolgálja. Soha nem az a kérdés, ki vezet, hanem az, hogy mi működik az adott dalban. Nem érzem úgy, hogy „ma én vezetek”. Egyszerűen csinálom, amit érzek, és ha működik, akkor működik.

RS: Demokratikusan dolgoztok, vagy van egy vezető a dalszerzésnél?

Carina: Mindenki bízik a másikban. Minden résztvevőnek nagyon szigorú a saját minőségellenőrzése, és mindannyian bízunk a saját alkotói folyamatunkban. Egy kezdetben kaotikus ötletkupac sem zavar minket, mert mindannyiunknak megvan a saját „északi csillaga”, ami felé tartunk. És amikor összeáll, érezzük, hogy „kattant”.

RS: Maynardot rendkívül tehetséges énekesnek tartják. Mit tanultatok egymástól az évek során?

Carina: Nem tudok helyette beszélni, de én megtanultam visszalépni. Amikor elkezdtem énekelni, egyszerűen használtam a hangom mindenhol, nagyon akrobatikus volt. Vele dolgozva tanultam meg a kontrollt, a visszafogottságot, és azt, hogyan lehet különböző módokon érzelmet teremteni a hanggal.

RS: A Puscifer koncertjei gyakran szinte színházi előadások. Inkább zenésznek vagy előadóművésznek tartod magad?

Carina: Az írás és az előadás két külön művészeti forma. Az alkotás számomra az öröm megteremtése volt.
Az előadás pedig a kapcsolódásról szól örömön keresztül. Zenész vagyok, de az előadás egy másik módja annak, hogy kapcsolatot teremtsünk egy térben, energiát hozzunk létre, amely összeköti az embereket.

RS: Van kedvenc koncertkorszakod? Például a luchador tematikájú show-k sokak számára emlékezetesek voltak.

Carina: Az nagyon szórakoztató volt. Minden Puscifer korszak más és más módon volt élvezetes. Amikor csatlakoztam, még a saját zenémmel nyitottam előttük az is különleges élmény volt. Most viszont ezt a korszakot várom a legjobban, mert nagyon szeretem ezt az albumot.

RS: Ha a közönség egyetlen érzést vihetne haza a koncert után, mi lenne az?

Carina: Öröm.