Az Alter Bridge bő egy évtizede visszatérő vendégünk. Utóbbi négy albumának bemutató turnéja rendre eljut Magyarországra. Örvendetes módon arra is odafigyel a zenekar, hogy vonzó csomagot állítson össze maga köré az aktuális túrára. Így aztán negyedszerre is érdemes volt kimozdulni értük – na még az őket kísérő honfitársaikért.
A többszörös aranylemezes Sevendust idestova harminckétéves fennállása során először lépett fel nálunk. Errefelé sosem számítottak olyan nagy névnek, mint az akkori tengerentúli vonulat élcsapatai, a rendelkezésükre álló félórában viszont kifejezetten pozitív benyomást keltettek. Bőven az ötvenes éveiben járó társaság lévén nem szedték szét a deszkákat (a színpad rájuk osztott részét), “pusztán” óriási átéléssel nyomták a nótákat. Morgan Rose nem csak húzósan, de látványosan is ütött, dobverőit is fel-felhajította olykor a magasba, Lajon Witherspoon pedig csupaszív, szuggesztív frontembernek bizonyult. A szűkös játékidő folytán nem tehettek mást, mint hogy az ezredfordulós sikerkorszakból válogatva rakták össze a műsort, de a májusban érkező One album egyik dala, az – osztályon felüli animációs klippel megtámogatott – Is This the Real You is sorra került; második alkalommal kapták elő. Derekas nyitány volt, bár a hangerőn tekerhettek vona feljebb.
A Daughtry az American Idol révén ismertté vált Chris Daughtry bandája. Vagyis egy zavarba ejtően jól éneklő és megnyerően kommunikáló mesterdalnok, valamint az ő szintén csúcsprofi “kiszolgáló személyzete”. Azt meg már mondanom sem kell, mennyire amerikai az egész. Minden ízében az ottani tömegízléshez igazított 21. századi pop-rock, amely élőben azért karcosabban szólal meg (itt végre a sound is tisztességesen összeállt), és ebbe a hangzásvilágba belegyúrták a Journey-féle Seperate Wayst is. Ami engem illet, jól elvagyok az ilyesmivel – az 1980-as évek USA-rockját mindig is nagyon szerettem, bár ez nem egészen ide tartozik –, az akusztikus változatban előadott Home után azonban nekem túlságosan homogénné vált a dalfüzér. Azt hiszem, valahol a záró The Dam - Pieces - Heavy Is The Crown - Artificial sornál nyestem volna vissza. A Sevendusthoz hasonlóan ők is első ízben játszottak hazánkban, ám az ő számaikat úgyszintén ismerte a jónép.
Az Alter Bridge jött, látott, és… rögtön hozta, amit a Daughtry programjából hiányoltam. A friss Silent Divide és az Addicted to Pain - Cry of Achilles kettős indítása olyan lendületet adott, amely utána igen sokáig kitartott. Legutóbb a Halestorm elsöprő lendületű bulija és Lzzy Hale mindent leuraló színpadi egyénisége után az ő produkciójuk kevésbé hatott fajsúlyosnak, főleg mivel Myles Kennedy nem az a kimondott showman. Ebben a közegben, noha Lajont és Christ is karakteresebb frontembernek tartom, már nem lógott ki a lóláb. Én legalábbis elégedetten nyugtáztam, ahogy barátunk – mi tagadás, ő is öregszik – a maga visszafogott, de kedélyes modorában irányít. Énekteljesítménye pedig topligás volt, mint mindig.
Mark Tremonti sem feltétlenül törekszik arra, hogy vezéregyéniségnek láttassa magát, jóllehet a Burn It Down és a Tested and Able alatt neki is jutott énekesi szerep (utóbbiban Mylesszal osztozott a vokáltémákon). Ellenben annál többet gitározott! Eleinte elveszett a kásában, de a Burn It Downra már a helyükre kerültek az arányok, és az ő sokrétű játékát is teljes pompájában élvezhettük. Brian Marshall és Scott Phillips ritmusszekciója szintén nélkülözhetetlen eleme a bandának. Őket is inkább a hangszeres tudásuk teszi naggyá, nem az élő kiállásuk, viszont felettébb furcsa lenne mást látni-hallani a helyükön – remélem, hogy ez soha nem is fog bekövetkezni. Az Alter Bridge ezt a négy embert jelenti, és kész.
A bevezetőben használt “albumbemutató” szó náluk annyiban helytálló, hogy három új szerzeményt kaptunk. A hangsúlyt az első négy lemez tételeire helyezte a csapat, s ezzel hű maradt az előző évtized óta bevált gyakorlathoz. A friss nóták a szett első felében hangzottak el, és aligha okoztak törést bárkinél. Számomra a Broken Wingsszel kezdve túl sok elmélkedős lassú szám jött egymás után, úgyhogy a második félidőben kicsit ez a buli is leült, de a Silver Tongue-gal szerencsére visszazökkent az eredeti kerékvágásba.
A jelenkori amerikai zenei ízekből hozott igazán változatos és gusztusos bőségtálat a három formáció. Jó étvággyal falatoztunk.
