Ha valaki azt mondja nekem, hogy "angel dust", akkor elsőként a Faith No More 92-es klasszikusa ugrik be, másodiknak a PCP (nem, nem fogyasztottam, csak tudom), illetve harmadiknak nemrég kéredzkedett fel az asszociációs listámra egy szintén ezen a néven alkotó baltimore-i hardcore (?) zenekar.
Ők azzal (is) lógnak ki a sorból, hogy bedobtak egy speciális karaktert a bandanévbe, feltételezem részint a különbözni vágyás okán, de lehet gondoltak a zenei újságírók szivatására is, mert azért kell keresgélni azt a rohadt áthúzott “S” betűt a klaviatúrán, viszont velem aztán nem fognak kib*szni, simán átmásolom a Wikipédiáról: Angel Du$t.
A hardcore jelző mellé nem bosszúból raktam a kérdőjelet egyébként, cserébe a hülye karakterért, hanem mert ezek a baltimore-i bandák elég fura fazonok, hiszen hiába indulnak a répaszedős klasszik HC-ból, folyamatosan tapadnak rájuk a hatások és a végén már ki sem látszik a tetoválás a nagy műfaji eklektika alatt. A többes számot azért merem használni, mert az Angel Du$t tulajdonképpen az ugyancsak baltimore-i, illetve szintén hardcore gyökerű Turnstile testvér-zenekara, akikkel nem csupán a zenei nyitottság a közös pont, de a tagság fronton is volt átfedés.
Bár a Turnstile-t az utóbbi évek egyik legizgalmasabb zenekarának tartom, be kell vallanom, hogy az Angel Du$t ténykedése eddig elkerülte a figyelmemet, jobban mondva áldozatul estek a mostanság egyre felületesebb zenehallgatási szokásaimnak. Mivel a streaming szolgáltatók instant hozzáférést biztosítanak kb. mindenhez, egy magamfajta fomofób zenerajongónak komoly logisztikai kíhívást jelent a világ összes zenéjének a meghallgatása, így ha egy eklektikus diszkográfiával bíró banda rossz ütemben vagy épp a rossz lemezzel kerül fel a radaromra néhány hanyag hallgatást követően letudva érzem az ismerkedést. Erős a gyanúm, hogy én a 2023-as Brand New Soul után kukáztam őket, pedig ha mondjuk a beszédes című Rock the Fuck on Foreverrel kezdek, akkor nem néznék most bután magam elé. Történt ugyanis, hogy az Angel Du$t a harmadik lemezével (Pretty Buff) elment egy ilyen college rock-os irányba, amit azóta sem vedlettek le teljesen, bár azért itt-ott megmutatkoznak a visszakeményedés jelei.
A legújabb Cold 2 The Touch is egy ilyen “visszakeményedős” lemez és én a helyükben úgy is maradnék, mert érzésem szerint most sikerült rendesen belőni az arányokat a bontás és a melódiák között. Ugyanakkor élek a gyanúperrel, hogy ez az ingadozás a gyakran változó line-upnak is köszönhető, ahol csupán Justice Tripp frontember képviseli az állandóságot. Hallhatóan ő a dallam felelős, a jelenlegi felállásban viszont szerencsére akad néhány súlyosabb arc is, így ez a lemez már nem ment nálam rögtön a levesbe.
A hardcore-punk ugyan ismét inkább alkatrészként van jelen, viszont ez most a legerősebb hozzávaló és gondolom nem véletlenül lett a Cold 2 The Touch a címadó, ami talán a legjobban ápolja a Turnstile-rokonságot. Ettől az egy nótától eltekintve az Angel Du$t nem hagyja, hogy ez a kapcsolat túl nagy árnyékot vessen, sőt mi több, kicsit olyan, mintha öt albummal a hátuk mögött még mindig keresnék a saját speckó hangjukat.
Ezúttal ez a saját hang egy ilyen skandináv rock n’ rollal kevert Red Hot Chili Peppers vagy micsoda, ami papíron nem hangzik rosszul, meg végül is egyébként sem. A Pain Is A Must, l’m The Outside olyan kellemesen zúzós-dallamos, a Jesus Head chilisen funky, a Downfall hunyorítva kiköpött The Hives és a többi nótát is hallottam már más zenekarok előadásában, de amúgy nincs ezzel baj, nem kell mindig újra megfejteni a rockzenét. Szóval nem a Turnstile, inkább a Viagra Boys lehetne a referenciapont, viszont az Angel Du$t a svédekkel ellentétben kevésbé modoros meg a vicceskedés is valahogy jobban áll nekik. Nekem kifejezetten tetszik, hogy nem veszik túl komolyan magukat, ami a klippekből is kitűnik: színes-szagos nosztalgikus grunge esztétikába csomagolt hülyéskedések, női testépítőkkel, para kertésszel, koponya maszkokkal és seggrázással meg mindenfélé egyéb agymenéssel, amit elbír az alkotói fantázia. Rendhagyó módon a hátulról első instant úthenger The Beat is videót érdemelt (sőt talán ez volt az első single is), mert bár szép dolog a dallam meg a harmónia, azért szeletelni mégiscsak a furkó hácéra lehet a legjobban.
Szóval nem rossz a Cold 2 The Touch, hallgattatja magát, vannak megjegyezhető dallamok, sok headbangelős breakdown és rendes punk-rock lemezhez méltó módon nincs bő lére eresztve, így nálam ez a lemez most bent marad a lejátszóban és még dobok rá négy koponyát is.
