A Puscifer mindig is egy érdekes zenekar volt a számomra. Amikor elkezdtem ismerkedni Maynard James Keenan munkásságával, akkor mindenre rápörögtem, ami a zenekaraival kapcsolatos. Így eléggé korán a látókörömbe került a zenekar, de vajon mit tud ez a banda 2026-ban? Normal Isn’t címmel februárban jelentkeztek új lemezzel.
Pont a napokban olvastam újra Maynard életrajzi könyvében a Puscifer-es részt, hogy kicsit jobban felkészüljek a Carina Round-dal való interjúra, amit amúgy ITT olvashatsz el, ha még nem tetted volna meg. Így még inkább képbe tudtam kerülni a zenekarral, ami kreatív energiákat hivatott szabadjára engedni. A hangzás dark-elektronikus, poszt-punkos és kísérleti, Maynard James Keenan, Mat Mitchell és Carina Round klasszikus Puscifer stílusát egy érettebb, gondolkodósabb, társadalomkritikusabb irányba viszi el. Ezt az állítást több helyen is olvastam, aminek van is igazság alapja, csak valóban erre van most szükségünk?
A zenekar három dallal vezette fel a lemezt, ami sokkal, de sokkal jobb, mint az elődje, a 2020-ban megjelent Existential Reckoning. Noha, az összhatás sokkal impozánsabb, nem találtam benne olyan dalt, mint például az Apocalyptical, ami segített volna élvezni az albumot. Ennek a lemeznek sokkal jobban tetszik az összhatása, sokkal jobban tud működni, ahogy felrakom, de nincs egyetlen olyan kapaszkodó sem, ami miatt vissza-vissza térnék egy-egy részéhez. Ez pedig, az én olvasatomban egy komoly probléma. Nem a zenekar részéről, hanem sajátról. A megszólalását imádom, hiszen a szintik, a samplerek mindig pakolnak valami érdekeset, illetve Carina és Maynard remekül működnek együtt a lemezen. Sokkal inkább érzem azt, hogy ez egy zenekar szerzeménye, mint az előző anyag volt. Viszont az is tény, hogy hiába a jól megszólaló anyag, a sok középtempójú dal, tizenegy szerzeményen keresztül nem tudja folyamatosan fenntartani az érdeklődésemet. Akárhogy próbáltam nincs meg az az érzés, hogy most leülök és csak a zenére koncentrálok. Szeretni akarom ezt a lemezt, de egyelőre nem megy. Ezt az is alátámasztja, hogy általában egy-egy anyagról két-három hallgatás után simán írok véleményt, ez a lemez meg már rengetegszer lepörgött, de mégsem találom benne magamat. Persze, ez lehet az én pillanatnyi élethelyzetemnek is köszönhető, Te pedig az év egyik legjobb szerzeményének fogod gondolni. Amivel így nincs is probléma, a zene szubjektív dolog. Noha az albumot nyitó Thrust kedvet csinál, a sötét groove-okkal és poszt-punkos gitárokkal elindít az úton, amin a lemez címét adó dal még tovább is rugdos egészen a Bad Wolf-ig, ami után már kicsit várnék valami lendületet. Ami a Self Evident személyében még csak-csak meg is jelenhet, hiszen gyorsabb tempójú, mint a többi dal, de az album közepe felé haladva már ez a lomha dolog, kezd kicsit lapos lenni. Ami szépen lassan kinyírja a számomra az albumot. Nem egyszer vettem észre, hogy hiába szól a zene, abszolút nem arra figyelek. De még úgysem, hogy csak a háttérben szól valami, hanem az agyam teljesen elvonatkoztatott tőle, kikapcsolta ezt a részt.
Felírom magamnak, hogy a decemberi listázásnál ne felejtsem el, de szerintem lesznek ennél még sokkal erősebb albumok is az évben. Az utolsó kenetet nem akarom feladni neki, mert lehet ősszel megtalál magának, de most így a szürke februárban, nem igazán erre az anyagra vágytam.
