A Tailgunner egy fiatal brit csapat, akik zenéjükben és kiállásukban is a régisulis heavy metalt tekintik irányadónak. Az utóbbi hónapokban egyre nagyobb figyelem övezi őket, kérdés, hogy a dalaik minősége rászolgál-e minderre.
A tradicionális metal – vagy ha úgy tetszik, power metal – világa mára egy kusza útvesztővé vált. Megvannak persze azok a világítótoronyként funkcionáló, ritkán hibázó alapbandák, akik annak idején kijelölték az irányt (Iron Maiden, Judas Priest, Helloween), ugyanakkor az ezredforduló környékén megjelent követőik (Hammerfall, Sabaton) már ingadozóbb teljesítményt nyújtanak. A náluk is fiatalabb nemzedék esetében pedig még zavarosabb az összkép: számtalan olyan előadó van köztük, akik vagy eleve paródiának szánják a munkásságukat (Gloryhammer), vagy csak annak látszik (vikinges, kalózos csapatok tömkelege). Ebbe a sűrű ökoszisztémába csobbant bele 2022-ben a beszédes nevű Tailgunner, akik úgy határozzák meg magukat, hogy ha az Iron Maidennek és a Judas Priestnek lenne törvénytelen gyereke, ők lennének azok. Határozottan elutasítják a retró címkét, és szerencsére komolyan gondolják a zenekarosdit, vicceskedés, gagyizás kizárva. Eddig egy EP-t és egy nagylemezt készítettek, a napokban megjelent Midnight Blitz a második teljes anyaguk.
A fragmentált, leginkább a digitális csatornákra épülő „rockszakmai” közegben ritkán látunk akkora nyomulást, mint amit a Tailgunner, illetve kiadójuk, a Napalm Records mutatott be az új lemezt megelőzően. Persze ne olyan gőzhengerre gondoljunk, mint Yungblud esetében (Sabbath-búcsúkoncert, Aerosmith-kollab, Grammy díj, megamimég), de ha egy számmal kisebb nagyságrendben is, jelentős háttérmunka zajlik náluk. Már az előző albumuk után turnézhattak a Saxon, a KK’s Priest illetve U.D.O. vendégeként, és mostanra már száznál több élő fellépés van a hátuk mögött. Aztán, még mielőtt ráfordultak volna a kettes album promóciójára, szerepeltek a No Life ’Til Leather tribute-on, ami a legelső Metallica albumnak állít emléket. Az új lemez egyik dalában Adam Wakeman vendégszerepel, aki leginkább Ozzy és a Black Sabbath mellől ismerős. Ráadásul, producernek megnyerték K.K. Downingot, a Judas Priest eredeti, alapító gitárosát, aki mentorként is segíti őket – a Facebookjukon még egy közös képet is megosztottak. Ilyen előzményekkel az a minimum, hogy legalább belehallgatunk, hiszen úgyis az a lényeg, hogy milyenek a dalok.
A címadó Midnight Blitz indítja a műsort, a közepesnél valamelyest gyorsabb, de még nem vágtatós tempóval, maidenes riffekkel és énekdallamokkal. A hangulata azonnal visszarepít a 80-as évek közepe környékére, a dobok élőn, természetesen szólnak, Craig Cairns énekes magas tónusú hangja pedig egyszerre idézi a műfaj brit és svéd nagyságait. Olyan zabolátlan a dal, amilyet csak fiatal zenészek tudnak írni – bár remélem, egyszer rámcáfolnak majd, ha még 15 év múlva is együtt lesznek. Másolás gyanúja fel sem merül, paródiáé még annyira sem, miközben azonnal tudjuk, milyen poszterek lógtak Thomas „Bones” Hewson basszusgitáros-zenekarvezető gyerekszobájának falán. Mármint a Baywatch mellett, hehe.
A kettes Tears in Rain lassabb, nagyívűbb dal, annak ellenére, hogy alig három és fél perces. A Primal Fear-nek vannak hasonló témái, és külön öröm, hogy Craig nemcsak a jellegzetes dallamvilágot hozza, hanem azokat a szirénázó magasakat is. A másik pozitív megfigyelésem, hogy a már nevesített brit (h)ősök mellett a kontinentális Európa metal alapvetéseit is élik, gondolok elsősorban a Helloweenre és leágazásaira. Hallgasd csak meg a Follow Me in Death kétlábdobos alapozással megtámogatott bevezető gitárharmóniáit! Itt emelném ki a szólómunkát is, ami elsősorban az új gitároslány, Rhea Thompson érdeme. A szólói hol virtuózak, hol dúdolhatók, mindenképp a lemez egyik erősségét jelentik.
Egy hagyományos metallemez mit sem ér nagyszabású ballada nélkül, ezt a szerepet a War in Heaven tölti be. Ebben szerepel Adam Wakeman, és egy klassz videót is forgattak hozzá. Ezzel minden fontosat el is mondtam róla; az efféle bombasztikus lírák továbbra sem tudnak utat találni a szívemhez. Érdekes ötlet, hogy a kimagaslóan legerősebb dalt a lemez legvégére szerkesztették. A Eulogy elég összetett darab, egyúttal a lemez leghosszabbja is, de alapvetően mégis egy gyors, kétlábdobos trappolás, örökre betapadó refrénnel. A Sonata Arctica sem szégyellte volna feltenni az első négy lemezük bármelyikére, tessék csak meghallgatni közvetlenül utána mondjuk a Destruction Preventert! Persze odabiggyesztettek a végére egy kis levezetést (a Hansen-es gitártémát bontogatják vagy másfél percig), így végül is működik albumzáróként, de egy ennyire erős témát valahol a harmadik trekk környékén kellett volna elsütni. Ez persze nem annyira lényeges, különösen a playlist-világban.
Úgy tűnik, a Tailgunner esetében szerencsésen álltak össze a csillagok, és minden adott ahhoz, hogy komolyabb áttörést érjenek el. A fiatalok úgy idézik meg a Maiden-Priest-Helloween legszebb időszakát, hogy nem másolják őket, és ez nagy szó. Ha azt kérdezed, hogy ennyi lelkendezés után a pontszám miért csak négyes, akkor azért megjegyzem, hogy a kiemelt dalok mellett van 3-4 teljesen sztenderd, cserekompatibilis darab is. Ezek mind tempós, intenzív témák, és Craig nazális, magas tónusával kombinálva hamar megülik a hallgató gyomrát. Hiába tetszik az összkép, és hiába nem sok a háromnegyed órás játékidő, ha egyszer már végighallgattam egyben, a második körre inkább csak kimazsoláznám a jobban sikerült dalokat, teljes egészében már nem annyira vonzó.
A Midnight Blitz tehát nem egy színarany kincsesbánya, de méltán számíthat a hagyományos (power-) metal rajongók érdeklődésére, ideértve azokat az idősebbeket, akiknek az NWOBHM az örök etalon, és a fiatalabbakat is, akik előbb hallottak Beast In Black-et, mint Manowart. A metal nem halott.
