Sűrű köd száll fel a az erdő közepén található bong alakú szakadékból, ami aztán belepi az egész völgyet. A kecskefejet viselő sámán a szokásos rítusát végzi éppen, amit bizonyos időközönként rendszeresen elvégez. Valami különös felirat lesz kiolvasható a homokban: The End Is High. A sarki fényben pedig megcsillan a Belzebong jól kivehető logója.
A Belzebong zenéje nekem mindig a régi idők hangulatát eleveníti fel. Amikor fiatalok voltunk és nem főtt a fejünk amiatt hajnal kettő-háromkor a próbateremben, hogy reggel hétre menni kell dolgozni. Élveztük az életet, zenéltünk, csevegtünk és ami elkövettük azokat a hibákat, amit egy fiatal stonerrock-doom zenét játszó zenekar eltud követni. Ellenben, ha nem hibázik az ember, akkor nem is tanul, szerintem. Egy ilyen seggreülés közepette játszotta a basszusgitárosunk a Bong Thrower témáját, amire mindenki felfigyelt és másnap, némi fejfájással vegyítve egyből rámentünk a lengyel brigádra. Hatalmas szerelem lett ez, ami a mai napig tart, hiszen a füstöt szerető zenekar három albumon keresztül folyamatosan vált egyre jobbá. Most pedig elérkezett a negyedik lemez ideje, amit nyolc év kihagyás előzött meg. Hiába, a füstölt húsnak is kell idő. De itt a The End Is High, ami négy dalt tartalmaz, de nem kell aggódni, a lemez ettől még kellően tartalmas.
Azért is szeretem ezt a zenekart, mert tényleg albumról albumra építkezik és másik arcát mutatja meg mindig. Az előző, 2018-as Light the Dankness albummal hatalmasat húztak és megmutatták, hogy az instrumentális doom zene lehet könnyen befogadható, már-már dallamos, rádióbarát is. Ami azért nem egy kis szó, pláne, hogy honnan indult a zenekar. Könyvelhető volt, hogy a zenekar ezek után úgy mond visszatér a durvább dalok felé. Noha nagyon jól állt nekik ez a könnyedebb stílus is. A The End Is High -al a zenekar nem ismétli meg magát. Visszatérnek a keményebb témák, de sokkal sűrűbb, súlyosabb lett ez az anyag, mint a korábbiak. Az első hallgatásnál feltűnt, hogy a nyitó Bong & Chain is sokkal sűrűbb, sokkal több riffet tartalmaz, mint a korábbi lemezek. A hangzásból semmit sem engedett a zenekar, továbbra is markáns, doomos, fuzzos magával ragadó, ahogy azt már megszokhattuk. Azonban én most először érzek valami olyan sötét felleget a zenéjükben, amit korábban soha. Nagyon autentikus lenne, ha a zenekarról készülne egy koncertfilm, ahogy az erdő közepén egy elhagyott régi templomban játszák el ezt a négy dalt éjszaka. Ezt a sötét hatást még inkább erősíti a dal végén hallható zongora betét, ami eddig nem volt jellemző a bandára. A dal, amúgy majdnem tizenegy perc hosszú, szóval van rajta mit hallgatni.
A 420 Horsemen visszahozza a régi idők hangulatát, az előzetesen megjelenő dal a számomra egyértelművé tette, hogy ez egy fontos lemez lesz az évben. A bluesos hangulatú szólót nagyon imádom a dalban. Benne van a zenekar egyedi íze, de azt sem tagadják le, hogy honnan érkeztek, mik voltak rájuk hatással. Noha a dal nem egy hosszú eposz, így is majdnem hat perc, ami soknak tűnhet első instrumentális zenéből, de egy percig sem válik unalmassá a szerzemény. A Hempnotized pedig hű a nevéhez, talán ezt a dalt pörgettem a legtöbbet újra a lemezen. Hiába nyolc perc feletti a játékidő, annyira fogósak a riffek a dalban, hogy újra és újra azon kaptam magam, hogy "na, ezt még egyszer !" A Reefer Mortis zárja az albumot, a maga sejtelmes hangulatával. Sok újat itt nem mutat a zenekar, de mégis tud egy olyan atmoszférát kelteni, ami miatt újra indítottam eddig mindig a lemezt.
