Szinte hihetetlen, de már tizenöt éve velünk vannak azok a fránya sáskák. Robb Flynn és a haverjaira hatalmas figyelem összpontosult a The Blackening sikere után. Vajon sikerült nekik megugrani a lécet? Milyen mai szemmel az Unto The Locust?
Az Unto The Locust az amerikai heavy metal zenekar, a Machine Head hetedik stúdióalbuma, amely 2011. szeptember 23-án. A lemezt maga Robb Flynn producerelte és keverte, és ez volt a zenekar addigi legjobb helyezést elérő albuma a slágerlistákon (22. hely a Billboard 200-on), egészen a következő kiadványig, a Bloodstone & Diamonds-ig, amely a 21. helyig jutott. Az Unto the Locust felvételei a Green Day Jingletown Studiosában készültek. 2011. június 14-én a Machine Head közzétette a vezető kislemez, a Locust egy kevert változatát a 2011-es Mayhem Festival iTunes-válogatásán. Ez volt az utolsó stúdióalbumuk, amelyen az alapító tag és basszusgitáros Adam Duce közreműködött, mielőtt a hosszan fennálló nézeteltérések miatt 2013 februárjában elbocsátották. Egyben ez az utolsó stúdiólemezük is, amely a Roadrunner Records gondozásában jelent meg. Az album több mint 100 000 példányban kelt el az Egyesült Államokban.
Nekem ezzel az albummal egyetlen egy bajom van. Ezt pedig már itt az elején meg kell jegyezni. Az tény, hogy iszonyatosan fogósak a dalok, könnyen az ember fülében maradnak és igazi rádióbarát szerzemények, még akkor is, ha marha hosszúak. DE ! A The Blackening agresszív, mindent elsöprő sikere után, én azt éreztem, hogy ezek a dalok az előző lemezről itt maradt B oldalas szerzemények. Ha ez a lemez jelenik meg előbb akkor is sikeres lett volna, ellenben sokkal inkább befogadhatóbb lett volna a számomra. Tisztán emlékszem, hogy 2011-ben mennyire meg voltam döbbenve, hogy ez az előző anyag reprodukciója. A Machine Head igazi túlélő, ha megnézzük a zenekar pályafutását mindig ezt csinálják. Vissza jönnek a köztudatba egy remek lemezzel, kihozzák annak a kis tesóját, majd jön egy-két borzalmasan gyenge lemez, amit csak az igazi ős-rajongók bírnak hallgatni. Ettől függetlenül azt el kell ismernem, hogy a zenekar nagyon eltalált itt valamit, hiszen kereskedelmi szempontból nagyon erős anyag lett ez. Visszahozta a bandát a köztudatba, ahogy az már lenni szokott.
Az albumot az I Am Hell (Sonata in #C) nyitja, ami egyből egy nyolc perc feletti játékidővel bíró dal. Nem mellesleg az album leghosszabb dala. Az éneklős rész után, jön egy zakatolós riff, amit a széteffektezett ének erősít meg. Mondhatjuk azt is, hogy ez a dal egyfajta sötét bevezetés az albumba, ami a dal előrehaladtával bepörög. Dave McClain, szerintem akkor is minden idők egyik legjobb metal dobosa, aki nagyon sokáig kitartott, Flynn mellett. Be Still and Know-ban, ahogy a gitárok mellé becsatlakozik a dob, az zseniális. Ebben volt a régi felállás egyik nagy ereje, hogy nagyon együtt tudtak lélegezni mindannyian. A dal amúgy egyértelműen az előző anyag, keményebb tételeinek hangulatát viszi tovább, némi technikás riffekkel megfűszerezve, mindezt úgy, hogy egy fogós, éneklős refrént pakolnak a dalba. Locust, szerintem senkinek nem kell bemutatni. Ellenben ez volt az a dal ami anno felfedte nekem, hogy élőben a Machine Head mekkora showt tud csinálni, mennyire el tudja magát adni Robb. Ha megnézel korabeli koncertfelvételeket nagyon nagy magyarázás ment ezelőtt a dal előtt mindig. Az emberek joggal érezhették magukénak a dalt, de igazából ahogy egy színházi előadásnál, minden koncerten elhangzott ugyanez a monológ. nincs is ezzel semmi baj, hiszen el kell adni valahogy a műsort. A dal amúgy az album egyik legjobb szerzeménye. Nem hiába nem tud kikopni a setlistek-ből, hiszen könnyen az ember fülében ragad, koncerten is hatalmasat lehet rá tombolni, egy örök klasszikus.
A sáskák után tök jól van kitalálva, hogy a This Is the End visszafogottabb stílussal indul, ami aztán egy perc körül átvállt őrületes tempóba. Monumentális refrénnel és erőteljes érzelmi töltettel rendelkezik a dal. Az már más kérdés, hogy ez az érzelmi töltet, nekem pont nem annyira szimpatikus. De tökéletesen megágyar a Darkness Within-nek, ami viszont tipikusan azok közé a dalok közé tartozik, amik taszítanak, ha a Gépfej szóba kerül. Értem, hatalmas himnusz, akusztikus gitárok, emlékezetes dal is, hiszen én is pontosan tudom miről van szó, de számomra soha nem ezt jelentette a zenekar. Sokak szerint, Robb Flynn énekesi teljesítménye itt kiemelkedő, de valahogy nekem ez sosem jött így át. És ezek után fullad nekem nagyrészt unalomba az album. Ami eddig nem jött be, az itt totál feledésbe merül. Pedig a Pearls Before the Swine még próbálkozik az előző album epikusabb dalaiból meríteni, de nincs benne semmi olyan kapaszkodó, amire ennyi év után is emlékeznék. Őszintén szólva a lemez második felére, abszolút nem is emlékeztem, fogalmam sem volt, hogy milyen dalok fogadnak itt. Noha, a dal vége egy az egyben a The Blackening-et nyitó Clenching The Fists Of Dissent-re emlékeztet. A Who We Are-nál bevetett gyermekkórus számomra hatásvadász.
Alapból itt érne végett az album, de a különböző bónuszoknak hála válogathat még a hallgató, hogy mit bír befogadni. Számomra a The Sentinel és a Witch Hunt sem egy olyan dal, amire szívesen gondolok vissza. Ellenben a Darkness Within akusztikus verziója tök jó tétel az album zárására. Nem mellesleg, ha így szerepelne csak a dal, az sokkal jobban tetszene. Nem mondom, hogy borzasztó album az Unto the Locust, de azért messze elmarad attól, amit a zenekar valójában tud. Viszont ahhoz pont megfelelt, hogy a zseniális albumokat újra hallgassam, köszi!
