Poppy az elmúlt években szinte minden lemezével újraértelmezte önmagát – és a saját helyét a pop és a metal határmezsgyéjén. Éppen ezért különösen feltűnő, hogy az Empty Hands esetében ez a radikális elmozdulás most elmarad. Alig egy évvel a 2024-es Negative Spaces után már itt is a következő állomás, de talán túlságosan hamar.

A 13 számból álló album továbbra sem ragad le egyetlen zenei mintánál sem: a poptól a metalcore-ig húzódik a spektrum, miközben Poppy szinte minden dalban keményebb vokális eszközökhöz is nyúl. A kontraszt most sem annyira a hangszerelésből fakad, inkább abból, ahogy a tiszta ének és a scream váltogatja egymást. A dalok erejét most is ez a dinamika adja – csak ezúttal kevésbé hat meglepetésként.

Jordan Fish produceri jelenléte ezúttal is érezhető, mégis mintha kevesebb lenne az igazán ihletett pillanat. Az album nem annyira dalcentrikus, mint elődje, és időnként az az érzés támad, mintha annak továbbgondolt, de nem teljesen kiforrott lenyomata lenne. A hangsúly inkább hangulatokon és textúrákon van, mint markáns, azonnal kapaszkodót adó szerzeményeken.

Egyben hallgatva a lemezt az Empty Hands nem egy nagy ívű, narratív album – inkább pillanatokból áll össze. A számok különálló atmoszférák mentén kapcsolódnak egymáshoz. Tematikailag sem fordul el attól az iránytól, amit Poppy az utóbbi években követ: az üresség, az érzelmi fáradtság és a fásultság visszatérő motívumok. Történetmesélés helyett inkább állapotokat rögzít – nem megfejtéseket kínál, hanem hangulatokat.

Atmoszféráját tekintve az album két pólus között ingázik. Az egyik oldalon ott vannak a feszesebb, keményebb darabok – például a Bruised Sky, a Guardian vagy a Dying to Forget. Határozott riffek, tempó, erőteljes vokális jelenlét jellemzi őket. Ezek adják a lemez stabilabb pilléreit, itt kevésbé érződik bizonytalanság vagy keresgélés.

A másik oldalon a visszafogottabb, inkább hangulatra építő tételek sorakoznak. A rövid Constantly Nowhere, az Eat the Hate vagy a The Wait inkább átvezetőként működnek, mint önálló entitásként. Nem feltétlenül gyengék, de a markáns darabok mellett olyan könnyen elhalványulnak, mint neonfényben a csillagok — egyszerűen kevesebb tér jut nekik csillogni-villogni. Itt már jobban érződik az album mozaikos felépítése: nem minden darab elég erős ahhoz, hogy igazán megmaradjon.

A kettő között helyezkednek el azok a számok, amelyek megpróbálnak egyensúlyt teremteni a két világ között. Az Unravel vagy a Time Will Tell ilyen értelemben kulcsdarabok: van bennük súly, de nem kizárólag a keménységre építenek, inkább a dinamika és a váltások tartják őket mozgásban. Ezeknél működik leginkább az a kettősség, ami Poppy zenéjének egyik védjegyévé vált.

A lemez vége felé a Ribs és a címadó Empty Hands zárja le az anyagot. Nem klasszikus csúcspontok — inkább hagyják kifutni a lemezt.

Kétségkívül erőssége az albumnak, hogy nem minden dal ugyanarra a sémára épül: a riff-vezérelt pillanatok mellett jut hely lágyabb átvezetőknek és tematikus „lélegzetvételeknek” is. Ugyanakkor ezek között akadnak feledhető momentumok is, amelyek inkább tölteléknek hatnak.

Az Empty Hands számomra nem feltétlenül egyben működik a legerősebben — inkább dalok, pillanatok ragadnak meg belőle. Amikor viszont eltalálja az egyensúlyt a súly és a dallam között, tényleg izgalmas tud lenni. Nem hibátlan anyag, és talán nem is a legkarakteresebb fejezete Poppynak, de van benne elég energia és vibe ahhoz, hogy érdemes legyen visszatérni hozzá.

Felmerül persze a kérdés: kinek szól ez a lemez? A keményebb műfajok elkötelezett híveinek talán nem lesz elég nyers, a könnyedebb irányból érkezőknek viszont helyenként túl sötét lehet. Inkább azok találhatják meg benne a legtöbbet, akik nyitottak a műfajok közötti mozgásra, és nem ragaszkodnak mereven a skatulyákhoz.

/Ha valaki nem tudná, annak mondjuk, hogy Poppy március 22-én Budapesten a Barba Negrában koncertezik az Ocean Grove és a Fox Lake társaságában. További infók a koncertről ITT/