A hazai hardcore színtér köszöni, jól van. A mozgalomnak hosszú ideje az egyik fix igazodási pontja a Reaction fanzine. A kiadvány gyakorlatilag egyet jelent Sabján Bencével, aki a szcénáról szóló híradásokon túlmenően koncerteket is szervez, és a rendszeres klubbulikon kívül időről időre egész fesztivált is tető alá hoz. A legutóbbira két éve került sor, szintén a Gólyában, és a folytonosság érzékeltetése végett az idei esemény web flyere is az akkori Csillagok háborúja (A Birodalom visszavág) tematikát vitte tovább.
Nos, bizton állíthatom, hogy Bence életének egyik legfontosabb rendezvénye lett a 2026. évi Reaction Fest. Pedig hát beszámoltam már néhány olyan klubkoncertjéről, amely szerintem önmagában felért egy-egy csúcsponttal. A közösségépítő törekvést pedig elsősorban egy, a Gear által összeállított, a magyar HC / punk színtérről szóló teszt példázta. Ezt a nyomtatványt a merch standon osztogatták.
A vizsga sikeres teljesítéséhez persze nem ártott a sokéves rutin, azaz a jelentősebb itthoni koncertekkel és a mozgalom prominens alakjaival kapcsolatos ismeretanyag. Ezzel értelemszerűen azok rendelkeznek, akik leghamarabb az 1990-es évek második felében csatlakoztak. Ahogy Tamás, a Gear frontembere tréfálkozva megjegyezte, a gatekeepereknek fel lett adva a lecke. Jómagam ezzel a mentalitással nem szembesültem az este folyamán, sőt a sok évtizede állandóan megjelenő arcok mellett feltűnően sok újonnan érkezett fiatalt láttam a tömegben. Merthogy valóban többszáz főnyi közönségről beszélhetünk, és a végtelenül befogadó, lojális tábor – benne a meghívott zenekarok tagjaival – az utolsó fellépőt is végignézte, illetve végigzúzta, alig szivárogtak el emberek a jóval éjfél utáni befejezés ellenére.
Sőt, már a nyitó Wheelbite-ra szépen összegyűltünk. A magát old school skate-punkként aposztrofáló fővárosi társaság fejlődéséről maga Bence világosított fel. Nekem mindenesetre ez volt az első találkozásom velük, és a srácok életkorából adódó ifjonti hévtől fűtött, pőre durvulás jött le a deszkákról – az énekes Csanit illetően a színpad előteréből.
Az ő műsoruk alatt még elmaradt a beindulás, és a Salabaktert is inkább udvariasan végigállta a zsűri. Ez a csapat (saját bevallásuk szerint: zajos, szutykos-fosos, csajozásra alkalmatlan emós-szkinhed-poppunk) is a Csaniékkal megkezdett vonalat folytatta, csak kevésbé nyersen megfogalmazott gondolatokat osztott meg velünk, lazább zenei közegbe ágyazva ezeket.
Az Escalate következett, és amennyire éles volt a stílusbeli váltás, olyan klasszul működött. A veszprémi srácokról több ízben írtunk már; kisebb és nagyobb helyszínen is elcsíptük őket. Tény, hogy hol kimért, lépegetős tempókra, hol lassú döngölésekre épülő, ütemtörésekkel teli szerzeményeik minden esetben működtek. Most viszont a háttérvetítéssel, na meg a felvételről bejátszott intrókkal és átvezető szövegekkel az eddigi legalaposabb élménycsomagot kaptuk tőlük. Ideértve a vadonatúj The Cry of Nature számot is, amely a megjelenés előtt álló lemez címadója lesz. A moshpit sem váratott tovább magára.
A cseh Bitter Seasonnal visszakanyarodtunk a punkhoz, pontosabban annak az 1990-es évek óta népszerű dallamos, popos leágazásához. A Blink-182 és társaik által sikerre vitt recepthez nem adtak semmiféle sajátos csavart a prágaiak, ám az elsőrangú vokális teljesítmény révén – ketten is énekelnek, és a két hang remekül kiegészíti egymást – nemhogy érdektelennek nem hatott a műsor, de egyenesen élvezetesnek találtam. A nagyérdemű viszonylagos passzivitását is inkább annak tudnám be, hogy először lépett fel hazánkban a négyes, a bandán és a nótákon nem múlott semmi.
A Gear már azzal zseniálisat húzott, hogy a Slayer-féle South of Heaven részletével indított. Innen tulajdonképpen együtt is tárgyalhatnám az ő bulijkat a Touchéval, mert a két budapesti brigád, így közvetlenül egymás után, a fesztivál legnagyszerűbb pillanatait hozta számomra. Nem beszélve a tagságbeli átfedésekről, főleg mivel az est dobos-teljesítménye nálam (ezzel a duplázással is) vitán felül Danié lett. Szóval egy kalap alá veszem kettőjüket.
Ha már hasonszőrű csapatokkal indult a móka, a fináléra jó érzékkel szintén olyan alakulatokat hagyott Bence, amelyek közel állnak egymáshoz zeneileg. Aligha tudnám szemléletesebben visszaadni az itt átélteket, mint hatalmas energiák folyamatos áramlásaként, mégpedig felfokozott intenzitású riffek és tempók közepette – előbbi formáció a Defined Horizons albumra épített, utóbbi a tavaly ősszel megjelent Seasons EP anyagát is hozta már.
A két frontember tökéletes megtestesítője a pozitív életfelfogásnak és kisugárzásnak. Amikor Tamás azt mondja, hogy a soron következő dal lesz az, amelyre a publikumnak agyon kell verni egymást, az nyilván nem szó szerint értendő, de a daráló beindításához és a hangulat fenntartásához épp ennyi kellett. Maga is a tombolók közé vetette magát egy alkalommal, majd a Touch alatt kis időre felbukkant a színpadon az ő vokalistájuk, Balázs mellett. Utóbbi fiatalember nem ugrott a közönségbe, viszont ugyanúgy értő módon kommunikált az egybegyűltekkel.
Egy szó mint száz, lesz mire emlékezni az eseménnyel kapcsolatban, és lesz miben bizakodni az év további részét illetően. Merthogy a hazai hardcore színtér köszöni, jól van.
Fotó:
Danny Nguyen (Bitter Season) – @dannyxnguyen / @bitterseasonpunx
Slabéczi Tamás (Gear, Touch) – @slabeczixtamas
Kónya Botond (Wheelbite, Salabakter, Escalate) – @konya_botond
