A finn Temple Balls azzal adott extra jelentőséget az ötödik nagylemezének, hogy saját magáról nevezte el azt, akárcsak a Metallica annak idején. Nézzük, milyen lett a definitív TB-album!

Ha eddig nem hallottál a Temple Balls zenekarról, az részben a mi sarunk is, ugyanis két rövidke bekezdést leszámítva (még a covid előtti ősidőkben előzenekaroskodtak nálunk) még nem értekeztünk róluk. A finn srácok a hard rock zenei számegyenes sleaze-es, rockhimnuszos szegmensében helyezkednek el, a Crazy Lixx, a Crashdϊet, az Eclipse és a még náluk is fiatalabb Smoking Snakes által kijelölt határvidéken. Az, hogy az itt listázott csapatok mindegyike svéd vagy finn, nem lehet véletlen: a tágabb értelemben vett skandinávok mindig is értettek a hard rock különböző válfajaihoz.

Ebben a szűkebb miliőben nem annyira a nagy zenei és szövegi megfejtéseken van a hangsúly, annál inkább elengedhetetlen, hogy fogós dalokat, dúdolható, ökölrázós refréneket kapjon a hallgató. A pozitív, életigenlő hangulat alapkövetelmény, a csordavokál és néhány villantós gitárszóló előnyt jelent. A Temple Balls zenészei most érezték úgy, hogy megtalálták a saját hangjukat a zeneszerzés és a stúdiós munkák terén is, ezt hivatott jelezni, hogy a lemez nem kapott külön címet. Az ő „fekete albumuk” is egy fejlődés eredménye, ami valóban a saját hang kikristályosodásában érhető tetten. Ezen az úton nem voltak vargabetűk, a stílus nagyjából változatlan, de ma már nehezebb őket mással összetéveszteni, ami azért Jona Tee producer érdeme is, aki a H.E.A.T. billentyűs-főnökeként is ismert.  

Ami engem illet, ez a zsáner különösen kedves számomra, de szigorúbban is állok hozzá. Nagyon pipa tudok lenni, ha egy lemezen két-három slágerrel szúrják ki a szemem, miközben a dalok zöme csak űrkitöltő nehezék. A Temple Balls az utóbbi években éppen ezen a téren fejlődött igazán, és mostanra jutottak el oda, hogy a lemezen nincs filler. Természetesen megvannak a slágernek szánt, kiemelt dalok, de a többi is emlékezetes. Mehet egybe’ a csomag, nem kell léptetni, akár 3-4 folyamatos lejátszás után sem. Engem ezzel győztek meg véglegesen, akkor döntöttem el, hogy röviden nektek is beszámolok róla.

És mi a helyzet a változatossággal? – kérdezi a kritikusabb énem. Tény, hogy a lemez mind a 11 dala energikus és szórakoztató, és azt is elismerem, hogy okosan szerkesztették meg a dalsorrendet, mégis, a dinamika hosszabb távon azért csorbát szenved. Közepes és annál gyorsabb tempók dominálnak, lassú szám nincs (ez azért nem akkora baj), és a nagy lendülettel, erőből felnyomott énektémák is minden dalban visszaköszönnek. Olyan, mintha egy nagy, 37 perces hajrá lenne, ha ezt a svungot élőben is képesek produkálni, akkor le a kalappal.

A kezdő Flashback Dynamite torzított énekkel ijesztget az elején, de csak párszor dobják be ezt az effektet. Bő fél perccel később Arde Teronen énekes már tiszta hangon, teli torokból üvölti a párszavas refrént. A Lethal Force hasonló mederben folyik; a csordavokálos kórus talán túlságosan is a Skid Row-t idézi, de annyi baj legyen! A Tokyo Love még fokozza is a tempót, ennek kapcsán mindig az jut eszembe, hogy a Beast In Black és a Helloween után nekik is most jutott eszükbe megénekelni a japán főváros iránti szeretetüket.

Egy ilyen kezdőhármas után rendszerint egy kis pihenő vagy gőzkieresztés következik, de nem náluk: a There Will Be Blood az egyik kiemelt klipes dal, amit – talán szintén ijesztésképpen – egy kis szintis puttyogással ütöttek fel. Olyan jól rakták össze, hogy a bridge még jobban is tetszik, mint a refrén. A legnagyobb rockhimnuszt a lemez közepén dugták el, ez a Soul Survivor, javaslom, hogy az újonnan érkezettek kezdjék ezzel az ismerkedést.

A végére tett Living in a Nightmare hangyányit kilóg az összképből a málházós középtempójával. Nem annyira partirock, az energiaszint is alacsonyabb, és Arde sem csak dagadó erekkel rekeszt benne. Ballada hiányában ez az egyetlen visszafogottabb tétel. Valamivel hosszabb is, még a 4 percet is átlépi, tehát olyan hosszú, mint egy intró a Dream Theaternél, hehe.

Erős és önazonos anyag lett a cím nélküli Temple Balls, jogosan tekintik mérföldkőnek a pályafutásukban. Végig magas hőfokon lángol, és húzza magával a hallgatót is. Ha bírod a bevezetőben felsorolt zenekarokat, esetleg a hőskorból a Mötley Crüe, Skid Row, Poison hármast, szerintem hallgass bele!