Hosszú várakozás után, tavaly decemberben jelent meg a dunaújvárosi death metal csapat, a Ruff László - ének, Suplitcz Gábor Bernát - gitár, Anda Vilmos - basszusgitár és Gazdag Gergő - dobok alkotta Lycanthropia második nagylemeze Postmortem Civilization címmel, melyről magazinunk is kifejtette véleményét. Még az albummegjelenés előtt készítettünk interjút a csapattal, most pedig végigvettük velük dalról dalra a komplett lemezanyagot.

1. Deus Mortalis (Intro) 

Supa: A Vili hozta az akusztikus alapötletet, miután beszéltünk róla, hogy kellene valami bevezető a lemezre. Én magam pedig hozzáraktam a két torzított riffet, amiből aztán egy olyan cuccot akartunk gyúrni, hogy általa belépjen az ember az anyag "előszobájába". Mindig is szerettem a hangszeres intrókat, és fontos volt, hogy ez tényleg ne egy szöveg nélküli Lycanthropia-dal legyen, hanem egy baljós „figyelmeztető”.

Ruff: Miután meghallottam a Vilmos által hozott témát, egyből tudtam, hogy ez lesz az, ami kell, mert tökéletesen illik a lemez hangulatához, számomra kiválóan felvezeti azt. Személy szerint imádom, mikor a zene „mesél”. Alapvetően én is hangszeres bevezetőben gondolkodtam, nem akartam egy agyonsamplerelt, túltolt, teátrális cuccot. Igyekeztem a címével is kifejezni a lemez üzenetét, nem mellesleg Vilmosnak ez a szerzői belépője a zenekarba.

2. The Age Of Wolves

Supa: Itt a Lacié a gyilkos alapriff, amin csak annyit változtattam, hogy tizenhatodokra írtam át a végét, hogy még eszelősebb és agresszívabb legyen. A tempót illetően az egész lemezre fel kellett gyúrnom a játékom sebességét a Bood Contracthoz képest. A középrész darabolós riffje pedig már régóta el volt rakva, hogy aztán majd valami jó helyen elsüthessük.

Ruff: Nagy kedvencem ez a nóta a lemezről, szerintem ilyen típusú dalunk eddig még nem volt. A kezdőriff egyben a lezáró is, ami úgy gondolom, tökéletesen keretbe foglalja a dal mondanivalóját. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: húzós deaht/thrash őrlés, betonozós döngölés, apokaliptikus hangulat, baljós harmóniák stb. Úgy próbáltuk meg felépíteni a dalt, hogy a zene végigkísérje a mondanivalót. A szöveg arról szól, hogy jelenkorunk az ind-hindu tradíció szerinti Kali-yuga, azaz a Sötét Kor világa, annak is már a terminális fázisa. Természetesen a dalszövegben kifejtem, hogy miért gondolom helyesnek a tradíció diagnózisát.

3. The Seventh Empire

Supa: Ezt a dalt még 2017-ben írtam, csak szerkezetileg kellett kipofozni az évek alatt. A refrénes tempóváltást kellett megálmodni, hogy miként lehet összehozni a két lassítást anélkül, hogy elvesztené a vehemenciáját a nóta, de azt is kábé pár héttel a megírás után sikerült kiküszöbölni. Itt is a jól bevált munkamenet érvényesült nálam. Nem szoktam egyesével riffeket vinni vagy mutogatni, hanem nagyjából komplett nóta formájában küldöm el. Ennél a dalnál megvolt minden riff, kivéve az utolsó kiállást. Időnként megkapjuk, hogy sok a téma dalokban, de számunkra így lesz kerek dolog. Itt is azt éreztem, hogy még valami plusz kell az utolsó versszakok alá.

Ruff: Nagy kedvencem ez a nóta is, amit zeneileg teljes egészében Supa hozott, és csak minimális változtatásokat eszközöltünk rajta. Szerintem elég változatos lett ez az alig négy perc, többféle hangulat megjelenik, melyek hűen követik a szöveg tematikáját. Kaptunk olyan kritikákat, hogy nálunk nincsenek fogós riffek. Úgy gondolom, hogy többek között ez a nóta is cáfolat erre az állításra, vagy csak egészen mást értünk fogós riffek alatt. Nekem sok, éppen divatos metálzenével az a gondom, hogy egy nagy hangulat az egész, amit valójában sebesség, a pofonegyszerű témák és az agyoneffektezés tesz ki, céltalanul összepakolt témákkal és részekkel. Ezek sok olyan riffel operálnak, amit már 40 évvel ezelőtt eljátszott mindenki, csak egyszerűbb, lassabb dobtémákkal, és persze kornak megfelelő hangzással. Kicsit azt érzem, hogy mint a filmeknél, itt is már csak az inger számít, nem pedig a zene és a mondanivaló. Nem azt mondom, hogy nálunk egyes témák vagy dalok nem hajaznak erre vagy arra, mert ez ilyen mennyiségű zenekarnál és lemeznél törvényszerű, hanem azt, hogy ha sok, nagyon modern zenekarról lekapnánk a „jelmezt”, akkor nem sok minden maradna. Visszatérve: Itt az énektémák is elég bitangok lettek, a refrén pedig már-már „slágeres”. A mondanivaló kapcsolódik az előző témához, csak specifikusabban: egy rejtőzködő birodalom történetét és a hozzá való viszonyunkat meséli el.

4. From Cradle To Grave

Ruff: Ez a dal kicsit groove-osabb a többinél, de itt sem szabadulunk a halálmetál kötelékétől, Vili pedig eszméletlenül megbolondította bőgőtémáival az egyébként pofonegyszerű riffeket. A szöveg arról szól, hogy az egész életünk, bölcsőtől a sírig, mennyire meg van tervezve a társadalom láthatatlan urai által, és ez alól nagyjából csak a bolond és a szent a kivétel.

Supa: A nóta azért is különleges, mert ez volt az elsőszülött, amit zeneileg egyedül írtam még 2008 környékén, és csak a szöveg terjedelme miatt kellett apró változtatásokat elkövetni a szerkezeten. Ez volt az iránymutatás, hogy milyen zenei vonalon akarunk ténykedni a Lycanthropiával (Ez és az Eye for an Eye a zenekar első szerzeményei) Még a 2013-as demónkon szerepel a dal Slow Death címmel. Aztán meg is beszéltük az első lemez után, hogy a másodikra ezt is felrakjuk, mert nagy kedvencünk.

5. Genocide By Injections

Supa: Az alapriff és a verse téma volt az első, ami megszületett, mind a kettő a Ruff Riff gyárban. Itt is egy kicsit kellett csak tekerni a verse riff végén, de egyébként konyhakészen szállította a Laci. Ami fontos volt, az az, hogy egy végig sodróan tempós, nem túl hosszú mészárlást akartunk megteremteni a nótában. A váltások tekintetében is ez volt a kihívás, hogy ne essen vissza a lendület a többi riffel sem, ami a dal középrészét képezi. A refrén érdekessége, hogy az is még egy 2010 körüli téma, ami koncertintróként született, aztán azóta ő is várta méltó helyét!

Ruff: Ízig-vérig death metal mészárlás, ami reményeim szerint felvonultatja a műfaj legszebb pillanatait, ugyanakkor a szövege miatt rendkívül aktuális, amely nem igazán burkoltan a covid-terror majd három évéről szól, amit igyekeztünk 3 és fél percben elmesélni. A jövőben is szeretnénk olyan témákra reagálni, amiknek valóban van tétje, és nem a megélhetési lázadás szerzeményeinek népes táborát erősítik.

6. Mors Triumphalis

Supa: Történt, hogy a Blood Contract megjelenése (2019) után ősszel, egy nagyon tehetséges dobossal kezdtünk el próbálni, akit Szabó Dánielnek hívnak (ex-Bloody Roots, ex-Ektomorf, ex-Omega Diatribe). Sajnos a világban kialakult káosz miatt csak a próbákig jutottunk 2020-ban. Ez a dal akkor született. Úgy írtuk, hogy szerkezetkészen elküldte nekem a komplett dal dobtémáját, én pedig új és már rég meglévő gitártémákat illesztettem a részekre, és nagyjából 3 nap alatt el is készült a majdnem végleges verzió. Ami azért is izgalmas, mert egy meglévő szerkezetre, amiben csak dob van, kellett kreálni egy komplett dalt. Szóval ezt vele írtuk és brutál jó volt, hogy kimozdított a megszokottból! Innen is köszi, Dani!!

Ruff: Számomra a lemez magnum opusa, ha szabad ilyet mondani. Talán a legprogresszívebb tétel az albumon, elég sok mindent felvonultat a thrashes/triolás riffeléstől a Hate Eternalra emlékeztető pusztító daráláson át az egészen dallamos harmóniákig. Én mindenképpen a lemez kiemelkedő pillanatának tartom. Szövegileg egy szintén tradicionális jelenséget jár körbe, mégpedig a „Győzedelmes Halál” állapotát, amely tulajdonképpen egy spirituális művelet: az ember úgy esik el a harcban, hogy tudatosan vállalja a halált, ezzel pedig egy magasabb tudatállapotot ér el annak kapujában, így a halál nem egy kollapszusként jelenik/történik meg vele/számára, hanem mint lehetőség a posztmortális egzisztencia szempontjából. Részemről ez egy „ars poetica” is.

7. The Coming Race

Supa: Mindig szerettük a tempós dolgok mellett a súlyos málhákat is, és úgy alakult, hogy ezt itt ki is lehetett domborítani. Megmutattam a többieknek, és benne voltak, hogy csináljuk meg ezt is a lemezre. Mikor jó pár éve elkezdtem összerakni, akkor is az volt a lényeg, hogy olyan riffgyűjtemény legyen, amilyet még nem csináltunk, egy vaskos középtempó, ami néhol elszabadul. Itt ugyan nincs a klasszikus értelemben vett refrén, de már kezdettől fogva nem is hiányzott. Szerkezetileg is abba az irányba ment az egész, hogy van ugyan pár kiállás, de mégis inkább egy folyamatos menetelés, súlyokkal a nyakban.

Ruff: Ilyen nótánk sem nagyon volt még, úgyhogy örültem, hogy erre is végre sor került. Nagyon adták magukat a riffek, nem volt nehéz rájuk énektémát írni, és valahogy a szöveg is egyből „felbukkant” a zenéhez. Elkezdtem hallgatni a demófelvételt és már láttam magam előtt Rómát lángolni. Súlyos riffek, kellően sötét betétek, és a nyakizmoknak is rettenetesen jót tesz. A dalszöveg a dekadens világunkat monitorozza végig, és arra a konklúzióra jut, hogy igen kevesen élik túl ennek az istentelen civilizációnak a bukását, megérdemelten.

8. Death In The Mirror

Ruff: Szintén egy olyan dal, amihez hasonló még nem kapott helyet az arzenálunkban, amit én nagyon nem bántam. A demó meghallgatása közben már tudtam, hogy ehhez valami mélyebb, sötétebb téma kell, így ötlött be, hogy mennyire nem tudatosítjuk azt, kik is vagyunk valójában. Arra asszociáltam, hogy belenézek a tükörbe, látok egy testet, de ez valójában nem én vagyok; viszont nem is a lelkem, és még csak nem is a szellemem, mert van valaki „odabent”, aki mindezeket egyszerre birtokalja, vagy ha mélyebbre megyek: teremti. A halál csak a tükörben létezik. Felsejlik egy érzés: Én onnan jöttem, ahol nincs kezdet és vég, s akarva-akaratlanul az oda visszavezető utat keresem.

Supa: Egy kevésbé direkt dal, amivel kísérletezni lehetett. Eleve melodikus cuccaink sem nagyon voltak az első lemezen szereplő Mutant Culture-t leszámítva. A kezdőtéma és az utána következő építkezés másmilyen megközelítés, mint amit megszoktunk. Próbálgattam egy ideig, hogy melyik gitárnak mit kéne játszani, hogy ne legyen erőtlen az átvezetés. A Vili itt is nagyon jól alápakolja a basszusfutamokat. A szólisztikus játéka az egész lemezt sokkal színesebbé teszi, viszont ahol kell, ott szigorúan csak az alapokat teszi le. Ettől rengeteg rész sokkal jobb lett, mint azt valaha is reméltük a Lacival! A beindulós doom riff volt talán az első cucc, ami megszületett a dalból anno, és az előre is vetítette, hogy ebből valami más típusú Lycanthropia születik majd. A szólót is szándékosan raktam a versék elé, viszonylag az egész utazás elejére, hogy a szám középen csak a harmóniában játszott riff díszítsen. A doom után meg egy modernebb thrash riffel akartuk a melódiát felszámolni.

 9. An Eye For An Eye

Supa: Mint már fentebb írtam, ez a dal volt a másik ősszerzemény, amit mindenképpen lemezre akartunk juttatni. Ezt közvetlenül akkor kezdtük el megírni, ahogy kitaláltuk a Lacival, hogy otthagyjuk az első, tinédzserkori zenekarunkat és saját misszióba kezdünk. A kezdeti formája azért jócskán eltért ettől, de ahogy kezdtük megtanulni, hogy a gitár melyik részét kell pengetni, úgy egyre jobban csiszoltuk a vízióinkhoz képest.

Ruff: Akkoriban ez amolyan belépő akart lenni. Mindenképp akartunk egy dalt, ami tényleg egy nyers death/thrash mészárlás, és nem is akar másnak látszani. Tulajdonképpen egy death metal közhely, abból viszont a mi verziónk, és nem mellesleg az elsőszülött gyermekünk, aki már tulajdonképpen nagykorú. Mondhatni jól is öregedett, mert úgy látom, hogy a közönség szereti, annak ellenére, hogy a megalomániánkat már itt sem sikerült kordában tartani.

A Postmortem Civilization minden hibája ellenére úgy érezzük, hogy az előző lemezhez képest sikerült egy jóval érettebb anyagot letenni az asztalra, mind a hangzás, mind a dalok tekintetében.