(Az írás nyomokban Pink Floyd referenciát tartalmaz) Van egy kis Pink Floyd kattanásom. Nem súlyos, nincs meg például minden lemezük minden hordozó/kiadás kombinációban, de azért az életművet bárhol felpattintva jó eséllyel szöveg+dallam viszonylatban tudom folytatni a lemezt. Nagy bánatom, hogy a saját és a zenekar életpályája nem igazán metszette egymást. Amikor még láthattam volna őket élőben, pénzem nem volt, mire pénzem lett volna hozzá, megöregedtek vagy meghaltak. Ezért volt hatalmas élmény nekem a 2024-es Monkey3 lemez, a Welcome To the Machine lemezre rátalálni, mert közel hasonló élményt és varázslatot okozott, mint anno a nagy előd. És persze a lemez címének választása sem véletlen: Hatalmas tisztelgés az a lemez. Így aztán persze volt nagy öröm, amikor bejelentették, hogy első alkalommal hazánk is része a turnénak. Az A38 adott helyet a bulinak, jobb kezekbe nem is kerülhetett az esemény.
Végre egyszer időben, az előzenekar előtt pár perccel sikerült érkezni, így az este egyetlen mozzanatáról sem maradtam le. Szerencsére, mert a felhozó szerepet egy budapesti trió, a BUZZ kapta. A trió formáció poszt-rockban utazik és folytatva a képzavart, közlekedési eszközük pedig jó eséllyel egy űrhajó lenne. Így viszont tökéletes választás a Monkey3 elé, akik szintén ezt az elszállós pszichedelikus space-rockot nyomják. A három nagyon szerény és introvertált fiatal hosszú és lassan építkező dalokkal hozták le a műsorukat - egyetlen énekhang nélkül. Instrumentális volt amúgy az egész este, de a BUZZ annyira nem bízta ezt a pofázás dolgot a véletlenre, hogy az egyetlen erre alkalmas mikrofon a térdük magasságában figyel. Közepén és a végén pár gondolat és ennyi. Csak zene. Csak a cipőorrnézegetős, az űr végtelenjébe révedő nagyon kényelmes rockzene, ahol a főszerepben lévő gitár hangja millió+1 módon volt széteffektezve, minden természetesen a hangulatnak, az előadás ívének alárendelve. Egészen határozott tömeg követte nyakból a srácok által vázolt dallamokat, nem is csoda, tényleg nagyon okos és szépen összerakott muzsikát hoztak. Érdemes követni a munkásságukat.
A fiatalok cuccait pikpak lerángatták a színpadról, hogy helyet adjanak a svájci uraknak, akik laza 25 éve nyomják ezt a pszichedelikus space-rock művészkedést. És hogy ha az BUZZ űrbe vágyódó utazás metaforát folytatjuk, akkor itt ezen ponton hagytuk el a Naprendszert. Míg a BUZZ lebegve ugyan, de még Föld köldökzsinórját nem eresztve zenélt, a Monkey3 a mélyűr végtelenjébe vitte gondolatainkat. Gazdagon rétegelt és a témákat lassan felpakolgató tételekkel ébresztették fel az ember vágyát erre a szférikus utazásra. Mint mondtam, instrumentális este volt, de a svájci mesterek semmiféle átvezető dumákra nem voltak nyitottak, egyetlen szó nélkül pörgették le az bulit. De őszintén nem is nagyon hiányzott, ahogy egyik albumukon sem hiányzott. Valahogy a kimondott szavak nélkül is pontosan érezni, hogy mi az a gondolat, amit át akarnak adni.
Gondosan és szépen felépített íve volt a setlistnek, nagyon jókor és jó arányérzékkel jöttek a szinti futamok vagy éppen a gitárszólók. És mint fenti említettem már Pink Floyd párhuzamot, itt kell egy pillanatra megemlíteni minden idők egyik legjobb gitárosának, David Gilmournak a hatását. Nyilván gitárosok ezreit ihlette és ihleti meg a mai napig a "Pinky" gitárjátéka (jó látni, hogy a GenZ és az alphaGen újrafelfedezik őket a Tiktokon), de az öncélú nyúlás helyett, művészi módon a újat alkotni ezzel a keretrendszerrel nem könnyű. Hogy ne egy ripacskodás maradjon a végén - nem sokan csinálják ezt autentikusan, de Monkey3 igen.
Végig benne volt az előadásban ilyen módon a Pink Floyd lelke, de inkább úgy, hogy vissza-visszatértek hozzá: felszedtünk egy témát, kibontották, rétegeket pakoltak rá, majd egyben dörrent az egész - de valahova mindig belecsempészték ilyen-olyan módon ezeket ős-Pink Floyd érzést. A zseniális zenei hangzás mellett pedig a vizuális hatások is nagyon sokat dobtak az élményen. A fényekkel való játék, vagy a középre kifeszített kör alakú vászonra (ld. még Pulse 94') vetített vizuálok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ez a belső utazás még inkább könnyebben és felszabadultabban legyen átélhető. A lemez gerincét természetesen az "új" korong adta három dallal (Collapse, Kali Yuga, Rackman), de a korábbi lemezek slágerei sem maradhattak el. Apró majomkodás csak, hogy én Sphere lemezről talán a Spirals-t jobban éltem volna, mint a Mass-t, de nyilván nem lehet, mindenki szája ízére szabni a műsort.
A két évvel ezelőtti lemez óta nagyon vártam egy ilyen élő élményt, de bőven várakozáson felüli élmény volt ez a koncert. Egy kizárólag instrumentális szettel nem könnyű koncerttermet megtölteni, vagy szélesebb tömegekhez elérni, talán ennek volt köszönhető a szellősebb nézőtér. De aki ott volt, pontosan tudta, hogy miért jött, nem véletlenül esett oda. Többször azt vettem magamon észre, hogy a kezeim a tarkómon összekulcsolva, libabőrözve ingatom a fejem és csak próbálom befogadni az élményt. De mintha a fülemnek és a szememnek összesen nem lenne akkora sávszélessége, ami a színpadról érkező összes hatást fogadni tudná. Tátott szájjal lestem az előadást, hátha az is segít valamit. A koncert végén egy extra dalra még maradt idő, ám azt gondolom, az csak a szokásjog miatt volt így. Az első etapig annyira szépen átgondolt, gondosan felépített volt a setlist, hogy azzal az utolsó hanggal volt kerek. Volt eleje és vége, volt íve és szimbolikája. És persze, hogy szuper volt a ráadás, de nekem az már adott többet. És hogy mennyire nagy sztárok ezek a zseni faszik? Merch pultban bakelittel távoznék az eseményről, a pultban senki, zavarban vagyok, mint Travolta Marcellus Wallace kéglijében - és az utolsó hang után megjelenik a gitáros csóka, hogy akkor mit adhatok?...pöppet beszartam...
