A Mastodonról nem tudok úgy írni, hogy ne legyek elfogult, hiszen az egyik kedvenc bandámról van szó, akik nagyban formálták az életem a kiadványaikkal. Nincs szerintem két egyforma lemez és a legutóbbitól eltekintve, az összeset imádom. Pontosan ettől különleges a zenekar, hogy mindig a másik arcát tudta megmutatni. Most pedig húsz éves lett az egyik legalulértékeltebb lemezük, a Blood Mountain.
A Mastodon harmadik nagylemeze és egyben első nagy kiadónál megjelent albuma. A felvételek 2006. áprilisában fejeződtek be, az album pedig 2006. szeptember 12-én jelent meg az Egyesült Királyságban és Észak-Amerikában a Reprise Records gondozásában. Az album teljes egészében meghallgatható volt a zenekar MySpace oldalán néhány nappal a megjelenés előtt. A Mastodon korábbi stúdióalbumához, a Leviathan-hoz hasonlóan a Blood Mountain is konceptalbum. Troy Sanders basszusgitáros szerint:
„Egy hegy megmászásáról szól, és azokról a különféle dolgokról, amelyek megtörténhetnek veled, amikor egy hegyen, az erdőben rekedsz, eltévedsz. Éhezel, hallucinálsz, furcsa lényekkel találkozol. Vadásznak rád. Az egész küzdelemről szól.”
Bill Kelliher gitáros úgy véli, hogy ez az album a föld elemet képviseli. Troy Sanders akkoriban „hangzásában a legjobb albumunknak” nevezte. A zenekar tovább folytatta az elmozdulást a tiszta, dallamos ének irányába, eltávolodva a korai munkáikra jellemző durvább vokáloktól. Az albumon vendégszerepel Scott Kelly (Neurosis) a Crystal Skull-ban, Josh Homme (Queens of the Stone Age) a Colony of Birchmen-ben, valamint Isaiah „Ikey” Owens billentyűs (The Mars Volta) és Cedric Bixler-Zavala (At the Drive-In, The Mars Volta) a Pendulous Skin, illetve a Siberian Divide című dalokban.
A főszereplő a Kristálykoponyát keresi, amelyet a Blood Mountain csúcsára szeretne elhelyezni. Az album elkészítéséről szóló DVD szerint a Kristálykoponya eltávolítja az úgynevezett hüllőagyat, így tulajdonosa elérheti az emberi evolúció következő lépcsőfokát. Egy Troy Sanders basszusgitárossal készült interjúból kiderül, hogy a Cysquatch „egy egyszemű Sasquatch, aki képes a jövőbe látni”. A Cysquatch különféle veszélyekre figyelmezteti a főhőst a Kristálykoponya utáni útja során. A The Wolf Is Loose több dalszöveg részlete Joseph Campbell The Hero with a Thousand Faces (Az ezerarcú hős) című művének fejezetcímeire és témáira utal. A főszereplő értelmezhető a monomítosz hőseként.
A korai kiadásokon az album utolsó dala, a Pendulous Skin egy rejtett „rajongói levelet” tartalmaz Josh Homme-tól, aki vendég éneket adott az albumhoz. A 21:25 percnél ez hallható:
„Kedves Mastodon! A nevem Joshua. Nagy rajongó vagyok Dél-Kaliforniából. Nagyon bejön az új irányotok. Ezért remélem, nem bánjátok, hogy amikor megszereztem az új demóitokat az új CD-hez, felénekeltem néhány részt, és elküldtem nektek tisztelgésként. Remélem, nem haragszotok azért sem, hogy feltöltöttem őket az internetre. De hát úgy tűnik, ti olyan menők vagytok, hogy talán még tetszhet is egy ilyesmi. Üdvözlettel: a rajongótok, Joshua M. Homme. U.i.: Maradjatok igaziak… IGAZIAK (stúdióeffektek hallhatók)… nevetés… IGAZIAK.”
Amikor a Pitchfork Media egyik interjújában rákérdeztek az üzenetre, Homme így válaszolt: „Csak szórakoztam velük. Aztán megkérdezték, betehetik-e a lemez végére, én meg azt mondtam: igen. Felénekeltem a vokált a Colony of Birchmen-hez, és visszaküldtem nekik, az az üzenet pedig még a dal előtt volt.”
Maga a dal 5:03-nál ér véget, ezt több mint 16 perc csend követi, majd Homme üzenete hallható.
A Colony of Birchmen cím a progresszív rock zenekar, a Genesis The Colony of Slippermen című dalára utalás, amelyet a zenekar dobosa, Brann Dailor köztudottan nagyra értékel.
The Wolf Is Loose. Az egyik, ha nem a legbetegebb dobos intro-val induló lemez. Egyből leterít a lábadról, azt sem tudod, hogy hova nyúlj, hova kapj, hiszen jönnek az eszméletlen tempójú riffek és a lehengerlő ének. Ha fel kellene ismernem az albumot nyitó dalt, ezer közül is bármikor megtudnám tenni. A káoszból építkező dal hihetetlen módon uralja a teret. Egyből megmutatja nekünk, hogy a fiúk egy cseppet sem lettek gyengébbek a bálnavadászat után. A Crystal Skull ismét egy dobos betéttel indít, hogy utána az ordítások között folytassa azt, amit a farkas megkezdett. A tempóból itt sem vesznek vissza, nem lehet megállítani a zenekart. Az album egyik legnagyobb előnye, szerintem, hogy minden dalban van egy falatka kapaszkodós rész, ahol az ember könnyen megtalálja a dallamot, ami aztán beleég a memóriájába. Scott Kelly vendégszereplése egyből magával ragad, most nem az album végén tűnik fel a dalszerző. Egyszerre technikás és dallamos, erőteljes témák jellemzik a dalt. A Sleeping Giant személyében megérkezik a visszafogottság. A zenekar kicsit lelassít és a már Crack the Skye felé mutató dallal varázsolnak el minket. Az album leghosszabb tétele tényleg a progresszív irány felé mutat és az egyik legerősebb, legemlékezetesebb alkotás lesz emiatt a lemezen. A gitárok zseniálisan szólnak, Brent Hinds pedig mesteri szólót varázsol már a dal elejébe. Lehet úgyis értelmezni a dalt, hogy ez a hegy csendje, amiből később vihar fog kialakulni.A Capillarian Crest sokáig nehezen ült le nekem, főleg, Brent éneke miatt, ami itt finoman szólva is egyedi. Technikailag talán az egyik legérdekesebb szám: dinamikus tempóváltások, komplex ritmusok és prog hatások jellemzik. Riffekben és dobjátékban is Mastodon virtuozitását mutatja meg. A Circle of Cysquatch sem arról lesz híres, hogy egy könnyed dal. Technikás, bonyolult és tovább visz a lendületes vonalon. Agresszív hangulatú darab, amelyben szokatlan időmértékek és robotos vokálok is feltűnnek, hogyha nem volt még elég a furcsa énekekből. A Bladecatcher könnyed darabnak indul, de megint csak bemutatja, hogy Bill és Brent miért is zseniális gitárosok. Az ikergitár soundot akár a Machine Head is könnyedén megirigyelhetné. Hihetetlen agybaj kerekedik ki a dal közepére, ami felett aztán visszanyeri a zenekar az irányítást. Szinte hihetetlen, de fel sem tűnik az embernek, hogy ez egy instrumentális szerzemény, amit a ma már legendássá vált Colony of Birchmen követ.
A lemezt hallgatva azon gondolkodtam, hogy a zenekarnak manapság egyáltalán nem lehet könnyű dolga. Oké, hogy Nick egy remek gitáros, de Brent hangját helyettesíteni lehetetlen. Rengeteg dalban központi szerepe van a zenésznek, ami miatt, szerintem élőben most rengeteg dal kiesik a repertoárból. A dalban amúgy Josh Homme is vendégszerepel ! A Hunters of the Sky számomra mindig egy megható dal volt az intrója miatt még akkor is, ha később beindul a dal. Egységes, kemény tempójú dal, amely ritmusokban és riffben erős. A Hand of Stone visszahozza kezdeti lendületet. A zenekar sludge oldalát megmutató dal tömör, vaskos riffeket tartalmaz és sötét hangulat jellemzi. A This Mortal Soil megint egy előre mutató dal. Egyértelműen egy a dalszerzés vége felé kialakuló dal lehet, hiszen ebben is megtalálhatjuk a következő albumra utaló progosabb dolgokat. A Siberian Divide egy grandiózus, narratív hangulatú track a történet befejező részéhez közelítve. A dalban feltűnik a The Mars Voltából is ismert, Cedric Bixler-Zavala. Egy eléggé összetett szerzemény, ami rengeteg mindent tartalmaz. Ritmus váltások, tempóváltások őrült hangulat, káosz uralkodik néha, legalábbis ezt érezhetjük. Az albumot a Pendulous Skin zárja, ami akusztikus gitárral indít. Lassúbb, elgondolkodtató zárás, balladás vonásokkal. A hivatalos rész után hosszabb szünet, majd egy rejtett „rajongói levél” hangfelvétel található, amit sok kritikus furcsának, de emlékezetesnek tart.
