Lehet, néhányan manapság is felszisszennek, ha a Hooligans zenekarnevet olvassák egy kemény zenékkel foglalkozó weblap hasábjain. Ők még nem hallották a zenekar utolsó két albumát, a legutóbbi Fekete Szivárványt, és a - mily meglepő - covid karantén alatt született Zártosztályt. Egyre több forrás arról bugyog, hogy hála e két (furcsa így írni) dalcsokornak, a rocker társadalom visszafogadta huligánjait.
Tudom, volt egy Ramses nevű előd is, de én “csak” a Dance nevű glam formáció kilencvenes évek eleji megjelenésével ismertem meg a későbbi huligánok neveit.
Az ezredforduló táján sűrűn befért az akkori zenecsatorna műsorába az akkor már mai nevén működő együttes alternatív rockja. Mikor 2004 körül szerencsét próbáltam egy nyugat-európai országban, az együttes negyedik albuma, a Szenzáció volt az egyik műsoros kazetta (!), amit magammal vittem, esténként megidézni az óhazát.
Ez volt az az útelágazást jelentő album, amikor a srácok elindultak egy populárisabb irányba, és bizony a közönségük is szinte kicserélődött.
Jómagam leginkább fesztiválokon futottam beléjük, olyankor szinte mindig időt szakítottam rájuk, és ezt sohasem bántam.
Összekötöttem életemet egy lágyabb zenéket kedvelő hölggyel, akivel legfőbb közös nevezőnknek a Hooligans bizonyult, ezért - együtt szórakozásunk érdekében - viszonylag rendszeres látogatója lettem a szerencsi rock banda önálló koncertjeinek is.
Mi más lehetett volna a program Valentin napon, mint ez a 30 éves jubileumi buli? Ahová előzenekart nem is hirdettek, pontos, húsz órai kezdést viszont igen, tehát jó hosszú setlistre számíthattunk. Már a beengedésnél kellemes meglepetés ért minket. Nem, nem a motozásról, táskanézegetésről van szó. Különös, hogy előző nap a kis(?) lányomat kisértem szintén ide, a Papp László Arénába, akkor a huszonéves érkezőket nem vetették alá ilyesminek. Úgy látszik, a negyven plusszosok hajlamosabbak “rosszalkodni”.
Viszont nem sokkal a motozók után lecsipogták jegyeinket, így a külső lépcsőn le tudtunk jutni a küzdőtérre, elkerülve a tengeri kígyónyi sort, melynek utóbbi koncertlátogatásaink során részesei voltunk. Így bőven jutott idő nézelődni a csaknem teltházas teremben. A “csaknem” mögött a letakart felső karéjt értem.
Nyolc előtt tíz perccel bejátszották a Final Countdownot. Gondolom, sokunk zenei hovatartozására hatással volt ez az alapvetés, talán a Hooligans tagokra is?! Utána egy Bon Jovi szám következett. Ezrek harsogták a Living on a prayer refrénjét. Még színpadra sem lépett az ünnepelt zenekar, és már van hangulat!
Erre sem sokáig kellett várni, mert hatalmas fényorgia közepette felharsant az intro. Kiss Endi (dobos) lépett először színpadra, falat bontó ováció közepette. Pedig mifelénk ritka, hogy egy hangszeres ugyanolyan népszerű legyen, mint az énekes.
Azon morfondíroztam, jó kezdés lenne, ha újból a setlist legelejére tennék a Legyen valamit, de az egyébként (az utóbbi évek szokásához híven) a végére került, pedig nagyon nagy húzása van e dalnak. Helyette a Kendőzetlen igazság érkezett elsőnek, ami nem kis bátorságra vallott, hiszen ez a már említett új, kevésbé közönségbarát korszakból való. A továbbiakban sem fukarkodtak a huligánok az ucsó két lemez zúzdájával, a teljesség igénye nélkül : Körforgás, Vékony jég, Káosz, Túlélő, Evolució. A Fekete Szivárvány lemez címadóját Csipa a szinpadon is, akárcsak a stúdióban a Down For Whatever torkával, Diószegi Kikivel tolta. Pozitív meglepetésemre a Lángba borítom a várost (a lemez zárótétele) is színpadra került.
Jubileumi koncert esetében kihagyhatatlanok a kezdeti nóták is: többek közt a Tartson örökké (hú, de jól esett), a Várok rád (a lemezborítóról ismert struccokkal a kivetítőn), és a sztárvendég Mező Misivel (Magna Cum Laude) duettben előadott Paradicsom. Ekkor igazán a vatikáni Sixtus-kápolnában érezhettük magunkat a háttérvetítésnek hála, leszámítva, hogy az eredeti helyszínen az Úr nyakában nem lóg elektromos gitár. Természetesen a bulinak címet kölcsönző Vér nem válik vízzé is le lett porolva (sőt, vadi új klipet is forgattak hozzá a koncert előtt a gödöllői Sisi kastélyban).
Csipa viccesen előadta, milyen viták előzték meg a zenekaron belül a Királylány színpadra állítását. A dal hasonlóan átkozott, mint az Ossiantól a Sörivók: sokan mai napig is érvként használják, ha azt kell “bizonyítani”, hogy a banda szerintük…szóval nem jó. Azt meg kell hagyni, hogy a dal az új, populárisabb Hooligans korszak előfutára volt, még ha a refrént gondolatban kiszakítva egész helyes kis blues rock nótát kaphatunk. Elmúltak azok az idők, mikor a true hooligirlök és hooliboyok hátat fordítottak ilyenkor a színpadnak; ma már Csipa helyett is több ezren skandálták az első verzét.
Jöttek persze az említett korszak további slágerei: még az elején a Félember, később a Játszom, a Szabadon, Elveszett gyémánt, Seholország… Koncerten minden kicsit jobb, talán csak a Nőben a boldogság volt kivétel, legalábbis számomra…
Az lllúzió viszont a kedvenceim közé tartozik. Még érdekesebb volt, hogy a dobos Endi legnagyobb lánya, Bodza is szerepet kapott a dalban. Cseppet sem volt megilletődve, sőt, úgy hozta a ráeső részeket, mint aki színpadra született. Lehet, hogy tényleg.
Az este egészét tekintve, ahogy az lenni szokott, az említett apuka és Ördög “Csipa” Tibor pörögtek leginkább. Tóth Tibi (gitáros) az introvertált művészember szerepét öltötte magára - nem csoda, hiszen ő a közösség fő kreatív elméje zeneileg. Megvolt a szimmetria, mert az új basszer, Romanek Gergő (elődeivel ellentétben) szintén a szerény színpadi jelenlét mellett tette le voksát - ami a mozgást illeti, mert a zene és a hangzás nagyon egyben volt a négy huligán, a session zenészek, és a vokálénekesnők részéről. A keveréssel sem volt semmi gond.
Itt hívnám fel a figyelmet arra a (túl) impulzív világunkban nagyon is figyelemre méltó tényre, hogy e beszámoló tárgyát képező zenekarban az elmúlt harminc évben mindössze a basszusgitáros poszton történt változás (nem von le a dolog értékéből, hogy ott többször is).
Személy szerint nem ragaszkodom a nagy színpadi show-hoz, de tapasztaltam, hogy a Hooligans a legkisebb faluba is a legnagyobb látványt hozza. Most nyilván még egy lapáttal rátettek. Látványos(an “beteg”) képsorok sorjáztak a háttérben, még oldalt a zenekar tagjai voltak láthatóak. Tűzcsóvából sem volt hiány, még végül a Hotel Mámor konfetti esője zárta az előadást, mely “mindössze” harminckét dalból állt. Adta volna magát pont harminc nótával készülni az évfordulóra, de azt a plusz kettőt szerintünk senki sem bánta!
Hazafelé, különös módon nem valamelyik elhangzott nóta, hanem egy nyolcvanas évekbeli Hungária szám járt eszembe - R. I. P. Fenyő Miklós!
“Huligánok, arénázni gyertek!” Hát arénáztunk egy jót a huligánokkal, bár annak idején még Endiék sem sejthették: ez a rock and roll szöveg egy negyvenöt évvel későbbi, csodálatos estét vetít előre.
FOTÓK: VARGA LÁSZLÓ
További fotók ITT.
