A tavalyi év egyik fontos része volt, hogy a Fear Factory Demanufacture című albuma harminc éves lett. Az ünnepi koncertsorozat hozzánk is elért, aminek minden percét imádtuk. Most viszont új fejezet jön, újabb ünnepi percek következnek, hiszen a Digimortal huszonöt éves lett.
2000 februárjában a Fear Factory arról számolt be, hogy már dolgoznak az Obsolete folytatásán. Ekkor még egyetlen dalszöveg sem készült el, és a zenekar úgy döntött, hogy szakít addigi, megszokott lemez készítési módszerével. Egy kevésbé túlgondolt, kevésbé „túlproducerelt” hangzást szerettek volna, és kijelentették, hogy az új album nem lesz konceptlemez, ellentétben az előző kettővel. Ez utóbbi végül nem bizonyult igaznak. Az Alternative Press már ekkor az év egyik legjobban várt albumaként emlegette a készülő anyagot. A Digimortal producere a Fear Factory régi munkatársa, Rhys Fulber volt. A zenekar fontolóra vette Bob Rock bevonását is, aki azonban visszautasította a felkérést. Toby Wrightot szintén megkeresték, ám állítólag éppen egy új Ozzy Osbourne lemezen dolgozott. Burton C. Bell a Billboard magazinnak adott interjújában elmondta, hogy a dalszerzés kezdetén a zenekar célja a hangzásuk továbbfejlesztése volt. Ennek érdekében folyamatosan a „letisztultság” szót tartották szem előtt.
„Nincs szükség arra, hogy egy dal hétperces legyen, ha az ötletet négy percben is át tudjuk adni.”
A Digimortal zeneileg és vokálisan is dallamosabb megközelítést alkalmazott, mint a korábbi lemezek, miközben megőrizte a Fear Factory súlyosságát. Bell így jellemezte az albumot:
„Határozottan olyan intenzív, mint a Demanufacture, de megvan benne az Obsolete groove-ja, és sokkal több a dallam.”
A zenekarra nem jellemző lépésként a Cypress Hill hip-hop csapat tagja, B-Real vendég énekesként közreműködik a Back the Fuck Up című számban, hardcore hip-hop elemeket hozva a dalba; Cazares és Olde Wolbers korábban vendégszerepeltek a Cypress Hill 2000-es Skull & Bones albumán. Ez az egyetlen dal a lemezen, amelyet nem a zenekar írt. Ezek után nem is meglepő, hogy Christian napjainkban a Cypress Hill basszusgitárosi posztját tölti be. Bár a zenekar kezdetben el akart térni a konceptalbumoktól, a Digimortal végül ott folytatja a történetet, ahol az Obsolete abbamaradt. Koncepcionálisan a lemez egy futurisztikus történetet mesél el az ember és a gép egyesüléséről. A túlélő emberek és a gépek ráébrednek, hogy egymásra vannak utalva, ha fenn akarnak maradni. Az album címe valójában a „Digital Mortality” (digitális halandóság) rövidítése.
A Digimortal a Fear Factory pályájának egyik legtöbbet vitatott albuma. A megjelenésekor több korabeli kritika kiemelte a letisztultabb, groove-osabb megszólalást, az indusztriális-elektronikus elemek hangsúlyosabb jelenlétét, valamint Burton C. Bell tiszta énekének előtérbe kerülését. Ugyanakkor visszatérő észrevétel volt a dal struktúrák leegyszerűsödése, a korábbi lemezek (különösen a Demanufacture és az Obsolete) brutális komplexitásának hiánya, illetve a kísérletezések is eléggé megosztotta a szaksajtót.
Én teljesen megértem, hogy a zenekar már vágyott valami könnyedebb anyagra, hiszen az előző két album rendkívül komplex és sűrű volt. Arról meg ne is beszéljünk, hogy mekkora teher lehetett a srácokon, hiszen a Demanufacture és az Obsolete korszakalkotó, tökéletes albumok voltak. Marha nehéz lehet így neki állni egy új lemeznek. Képesek leszünk megint olyan dalokat írni? vajon ez a szerzemény jobb lesz, mint az? Tudunk megint annyira nyakatekert témákat írni? Érdekes lehet ez még egyáltalán? Ez mind-mind benne lehetett a zenekarban, ami nem könnyíti meg a dalszerzést. Kevesen tudják az ilyen magasra rakott lécet megugrani. Nem mellesleg, szerintem a Digimortal is egy rohadt jó lemez! Az elmúlt pár évben nagyon rá kanyarodtam a Fear Factory-ra és kezdek rájönni, hogy a srácok, amúgy lemezen nem igazán hibáztak. Nem válik egyik sem unalmassá, mindegyiknél van valami, ami miatt imádom az adott korszakot.
A nyitó What Will Become már az első hangtól kezdve megmutatja, hogy egy másik anyaggal van dolgunk, ami nem az előző lemezeket akarja újra gondolni. A nu-metal hatás egyértelműen érződik a dalnál, ezek mellett pedig még inkább előtérbe kerülnek a samplerek. Nekem az egyik kedvenc dalom a lemezről, noha a Linchpin-t, nehéz felülmúlni. Dino riffjei egyszerűbbek, de megvan bennük ugyanaz a súly. Raymond-dal pedig továbbra is tökéletesen tudnak együtt lélegezni. nem is értem, hogy ez a dal miért nem kapott nagyobb figyelmet. A Damage hozz számomra egy Static-X-es ízt. A reférn és a dal felépítése egyértelműen a korábbi lemezekhez nyúl vissza, de úgy, hogy nem reprodukálja azokat. Dallamos, rádióbarát dal, ami emiatt sokaknak szúrhatta anno a szemét. A Digimortal egy brutális groove-al indul. Benne van, az ami miatt a zenekart annyira szerettük, de mégis valami hiányzik belőle, hogy olyan átütő siker legyen, mint az Obsolet bármelyik dala. Noha azért a refrén egyértelműen nagyon megragad az ember fejében. Amikor újra hallgattam a lemezt, akkor is ez volt az egyik első dal, ami jobban kitűnt a többi közül. A No One egyértelműen próbálja a technika iránt elkötelezett rajongók szívét ismét meglágyítani. A dallam és a riffek között rendkívül jó egyensúlyt talált a zenekar, amibe szépen belesimulnak az indusztriális samplerek.
A Linchpin-t be kell valakinek mutatni? Az egyik legnagyobb slágere a zenekarnak, amit a TV-k is anno szénné játszottak. A modern Fear Factory tökéletesen megtestesítője. Benne van minden, ami miatt imádjuk a zenekart. Ez az a dal, amit mindenki hallott, ha egy kicsit is utána járt a zenekarnak, egy remek szerzemény, ami tökéletesen kiállta az idők próbáját. Az utána következő Invisible Wounds (Dark Bodies) ellenben már egy tényleg megosztó dal. Egészen biztos lehetett már abban az időben is, hogy a zenekarnak ezzel a dallal élőben lesznek gondjai. És nem a hangszeres részre gondolok… Akármennyire is kedves és imádnivaló ember, Burton nincs ehhez élőben hangja és talán soha nem is volt. Noha én kedvelem ezt a dalt, hiszen rendkívül jól eltalálták, hogy mikor van a hallgatónak szüksége egy kis levegővételre. Ezek mellett pedig jó formán szakít a hagyományos Fear Factory is elemekkel. Ellenben az Acres Of Skin visszahozza az agresszív lendületet, a zakatoló gitárokat és a mélyről jövő ordításokat. Egy olyan dal, amit, ha beraknak ezer közé is könnyen felismeri az ember. Dino és Herrera továbbra is remekül érzi, hogy mire is gondol a másik, ez pedig rendkívül fontos a zenekar történetében. A felé haladva nagyon jól ki van találva a tempó felezés, amitől lesz egy extra húzása a dalnak. A Back the Fuck Up a B-real-el készült közös dal, ami próbált alkalmazkodni a korszakhoz és annak elvárásaihoz. Ez mennyire sikerült? Azt döntse el mindenki maga, én ezt a dalt szeretem tovább pörgetni. A Byte Block-ról a hallgató az elején gondolhatja, hogy akár csak egy átvezető, de aztán hamar kirajzolódnak a megszokott motívumok. Noha az agresszív lendület megtörik a dal közepén, ettől függetlenül nem egy rossz szerzemény, de ide valami többre vágyom ilyenkor már. Hasonlóra, mint a Hurt Conveyor, ami hatalmas meglepetéseket nem tartalmaz, de üdítően hat az előző két szerzemény után. A (Memory Imprints) atmoszférikus lezárása a lemeznek és ezzel egy korszaknak. A klasszikus felállás ezzel véget ér, sajnos.
Nem mondom, hogy hibátlan lemez a Digimortal, de ha elkap a hangulat, akkor nagyon rá tud csavarodni az ember. Nekem is így volt, hogy két hétig szinte minden nap lepörgettem a lemezt, mert van benne valami plusz, ami ma már sok zenekarból hiányzik.
