Manapság hajlamosak vagyunk a dolgok mögött a mesterséges intelligenciát látni vagy legalábbis látni vélni – legyen szó bármilyen műfajról. A tévedés jogát fenntartva jómagam a Bezdan lemeze mögött – mivel alapvetően ösztönzenéről van szó – semmi mesterségeset nem gyanítok, az intelligenciát meg végképp nem errefelé kell keresgélni.

A horvát kvartett ráérősen ugyan, de a ’80-as évekbeli szabálykönyv szerint építkezik. Az Upon the Altart megelőzően – még az előző évtized derekán – jelentkeztek egy demóval, majd egy kislemez következett, és egy gyűjteményes anyagot követően, tavaly novemberben jutottak el ehhez a tényleges bemutatkozó nagylemezhez. A járulékos külsőségek alapján nyilvánvaló kell legyen, hogy a négy főt számláló osztag a black/thrash/death metal hármasoltárán adózik.

Azt a bizonyos, képzeletbeli szabálykönyvet pedig betűről betűre betartják. A Bezdan számára az alfa és az omega egyaránt 1985 környékén keresendő. A fő támpontok gyanánt most nem is zenekarnevekkel, hanem konkrét lemezekkel dobálóznék. Seven Churches, Endless Pain, Metal Revolution, Infernal Overkill, illetve Hell Awaits – ennyi kb. elég is ahhoz, hogy a címzettek észbe kapjanak. Bárdolatlan ős-extrém metal ez, mely kapcsán az utóbb megszilárdult egyes alműfajok attribútumai nem fejthetők le egymásról, a szerzeményekben a black, a thrash és az ősi death metal jellemzői indákként fonódnak össze.

A tisztánlátás végett érdemes hangsúlyozni, hogy a bárdolatlanság a Bezdan esetében nem feleltethető meg a primitív vagy igénytelen jelzőkkel. Átlátható, javarészt dalszerű, de nem átgondolt szerzeményekkel állunk szemben. Az előzményekkel együtt majd két évtizedes múltra visszatekintő alakulat stílusgyakorlata természetesen nélkülözi az újdonság-faktort. Azok az elvetemültek, akik egy efféle koronghoz tudatosan próbálnak közelíteni, kedvükre keresgélhetik az összehasonlítási alapokat egy vijjogó, Kerry King-módra elreszelt szóló, egy Mille-féle acsarkodás, egy ventoros aprítás, vagy egy becerrás üvöltés képében. Ez a sor a megfelelő előtanulmányok birtokában lényegében a végtelenségig lenne folytatható.

A dalszövegekben is ott kísértenek a jól ismert szófordulatok, ahogy a borító szintúgy felsorakoztatja a négy évtizede bejáratott grafikai paneleket és szimbólumokat. Az Upon the Altar tehát nem a meglepetések lemeze, ahogy azt sem mondhatnám, hogy egy olyan műfaj lenyomata, melyet tekintve napjainkban a hiánygazdaság tünetei mutatkoznának. Ez a kilenc tételes korong nem más, mint egy ízig-vérig ösztönös „óda” az ősök irányába. A megszólalást tekintve pedig a lemez ügyesen egyensúlyoz a koszos, de mégis áttekinthető hangképek között.

Tudom, hogy adós vagyok egyes szerzemények kiemelésével, de ettől most mégis eltekintenék, a Bezdan bő félórás gyűlölet csomagja ugyanis számomra egyaránt nélkülözi a csúcs- és a mélypontokat. A lényeg, hogy a fent emlegetett lemezek hívei bátran rátenyerelhetnek a Bezdan korongjára is.