Rob Zombie visszatért, de vajon keményebb is, mint valaha? A klasszikus horror koronázatlan királya, korát meghazudtolva, öt év hallgatás után jelentkezik friss lemezzel. Itt van a The Great Satan.
Már az első hallgatás során kiderült a számomra, hogy Rob nem adta alább, sőt csavart mindenen még egyet. Nekem az előző The Lunar Injection Kool Aid Eclipse Conspiracy album is nagyon tetszett mert egy igazi bulizós lemezt kaptunk. A mai napig előkerül amikor egy kis könnyed rock 'n roll a téma otthon. Emiatt valahol magasan is volt a léc nálam. Viszont az is egyértelmű volt, hogy az elmúlt tizen x év után már váltani kell valamerre, hiszen a történet még egy hasonló anyaggal kifújna. A kérdés csak az volt, hogy puhulunk vagy inkább felvesszük a kesztyűt és megmutatjuk, hogy hatvan felett is tudunk agresszívek lenni.
Ahogy már említettem az első hallgatást, nyilvánvaló volt, hogy ez a lemez is magába fog szippantani, pedig mostanában nem ilyen fajta zenét hallgatok. Ez a lemez sokkal tömörebb, direktebb, mint az elődje. Elsőre megijedtem, hogy a tizenöt dal sok lesz, de nagyon jó ívvel dolgozik az anyag. Már az elején a klipes F.T.W 84 meggyőzi az embert, hogy itt maradjon. A dal lendülettel teli, amit remek hangulatos lassítással zárnak. Koncertre való szerzemény. Ezt a lendületet egyértelműen tovább viszi a Tarantula is, ami felidézte nekem kicsit a White Zombie-s időszakot is. Érdekes, hogy ez a lemez sokkal inkább egy metalos felfogásban született, ezt bizonyítja az is, hogy a duplázó eléggé gyakran előkerül.
Az (I'm a) Rock 'N' Roller az egyik előzetesen is megismert klipes dal, aminél egyből egyértelművé vált a számomra, hogy erről a lemezről írni szeretnék majd. Egyértelműen jó döntés volt Mike Riggs visszahozatala hiszen egy sokkal tökösebb lemezt kaptunk. Imádtam John 5-ot a zenekarban, mert tökéletesen illett a képbe, de egyértelmű volt, hogy a zenekarnak most el kell mozdulnia valamilyen irányba jobban. Mivel John nyomatja a saját cuccát, illetve gyerekkori álmát váltja valóra a Mötley Crüe-vel éppen, így értelemszerűen nem tudott Robnak segédkezni az albumon. Nekem nagyon tetszik, hogy a vadabb hangzás mellett sokkal több samplert használtak, mint korábban. Több dal is van, ami fogós az albumon, ami kitűnik valami miatt, de a Sir Lord Acid Wolfman valami zseniális szerzemény. Az album közepére helyezett dal pont jókor lassít a tempón, agyon van torzítva minden hangszer és van egy olyan hangulata, amit nehéz leírni. Rob hangja ebben a dalban tetszik a legjobban, illetve ebbe tud a legjobban belesimulni.
A The Great Satan remekül olvasztotta magába a különböző műfajokat. Van benne egy jó adag a Ministry-ből a Static-x-ből, Manson-ból és mindenből, amihez Rob eddig hozzá nyúlt. Így, aki nyitott ezekre a műfajokra az biztos, hogy nem fog csalódni a lemezben. De amúgy miért is tenné, hiszen Zombie bácsi általában lenyűgözi valamivel az adott korszak hallgatóját. Annyi a különbség, hogy van amikor ez jobban sikerül. A nagybőgővel vagy csellóval indító (sajnálom, így én nem tudom melyik hangszer ez) induló The Devilman is ilyen remek megoldások szüleménye.Noha, ekkor már nem lep meg az album, de mégis tele van remek riffekkel, amiket élmény hallgatni.
Az anyagon három dal átvezető tétel hallgató, amik nem lesznek unalmasak, mivel jól illeszkednek a képbe. Így nem volt az az érzésem, hogy na, már megint csak időhúzás megy. Egyértelmű, hogy a Nuclear Blast jó lóra tett Rob Zombie-val, hiszen ez az album (is) könnyen segít a zenész/rendezőnek fennmaradni a víz felszínén. Nem váltja meg a világot, nem talál ki semmi újat, de az állóvizet kellőképpen felkavarja, amire szükség is volt ennyi év hallgatás után.
/Fotó: Justin Borucki/
