A kétezres évek egyik legsötétebb albumát vesszük most górcső alá. Azt a lemezt, ami teljesen megváltoztatta azt, amit brutalitásról gondoltunk. Mindezt úgy, hogy közben kasszasiker lett és a metal történelem egyik legfontosabb anyaga, még akkor is, ha nem éppen tökéletes lemezről beszélünk. Itt az Iowa simogatása!
Az Iowa felvételei és producálása a Los Angeles-i Sound City Studios-ban és Sound Image Studios-ban zajlott, Ross Robinson producerrel, aki a zenekar debütáló albumát is készítette. Joey Jordison dobos és Paul Gray basszusgitáros 2000 októberében kezdtek együtt dolgozni új zenéken, és az album anyagának nagy részét ők írták. Ez idő alatt a többi tag szünetet tartott a debütálást követő, kimerítő turnézás után. 2001. január 17-én a Slipknot bevonult a stúdióba, hogy megkezdje az új anyag felvételét. A felvételek január 22-én indultak. Ez az időszak a zenekar történetének egyik legrosszabbjaként vált ismertté. Jordison így emlékezett vissza: „Ott kezdtünk el háborúzni egymással”, utalva arra, hogy neki és Graynek nem jutott pihenő. Más tényezők, többek között Corey Taylor énekes alkoholproblémái, a többi tag droghasználata és menedzsment gondok is megterhelték a zenekaron belüli kapcsolatokat.
„Az Iowa felvétele kibaszott pokol volt” idézte fel Crahan. „Meg akartam ölni magam. Drogok voltak, csajok, rock ’n’ roll, az egész szarság. Akkoriban rengeteget vártak el tőlünk. A People = Shit a mi módunk volt arra, hogy azt mondjuk: ‘Húzzatok a picsába, és hagyjatok békén.’”
Taylor megerősítette: „Semmi boldog nem volt az Iowában. Hirtelen metal sztárok lettünk, és erre nem igazán készültünk fel… Mindannyian belecsúsztunk az életstílusba és az azzal járó problémákba. Az Iowa elején egy sötétség telepedett ránk, amit egyikünk sem ismert fel igazán.”
Jordison ugyanakkor megjegyezte: „Az Iowa, még az első lemeznél is inkább, az az album volt, amit igazán meg akartunk csinálni.”
Ez volt az első album, amelyben Jim Root gitáros jelentős mértékben részt vett, miután a Slipknot későbbi felvételi szakaszában csatlakozott a zenekarhoz. A Guitar magazinnak 2001 novemberében Root elmondta: „Egyszerre volt izgalmas és ijesztő része lenni ennek az egész hatalmas folyamatnak”,
Taylor az FHM-nek elárulta, hogy tudatosan hozta magát bizonyos helyzetekbe, hogy elérje az albumon hallható teljesítményt. A záró címadó dal ének sávjainak felvételekor teljesen meztelen volt, végig hányta magát, és törött üveggel vagdosta magát. „Innen jönnek a legjobb dolgok” magyarázta. „Le kell bontanod magad, mielőtt valami nagyszerűt fel tudnál építeni.”
Az album készítése közben Ross Robinson egy dirt bike balesetben megsérült, eltörte a hátát. Egy nap kórházi kezelés után visszatért a stúdióba, állítólag „az összes fájdalmát beleadta az albumba”, ami nagy csodálatot váltott ki a zenekar tagjaiból. A nyitódal, a (515) amely az 515-ös körzetszámról kapta a nevét, DJ Sid Wilson manipulált felvételét tartalmazza, amint idegösszeomlást kapva újra és újra azt üvölti: „Halál!”, miután megtudta, hogy a nagyapja meghalt. A felvételek 2001. március 16-án fejeződtek be.Az Iowa albumborítóján egy Eeyore nevű kecske látható. Crahan szerint a borítókép nem sokkal az előző, azonos című album borítója után készült.
Be kell vallanom, hogy soha nem voltam egy elvakult Slipknot rajongó. Véleményem szerint, egyetlen egy hibátlan albuma van a zenekarnak, a többi mind egy idő után unalomba fullad, hiába vannak mára már legendás dalok egy-egy lemezen. Az Iowa egyike azon zenéknek, amik bevezették a durvább zenék világába. Emlékszem, hogy először a My Plague című dalt hallottam a kalóz kiadásában nézett Resident Evil kazettán. Már akkor tudtam, hogy ezzel a zenével még lesz dolgom. Noha anno a moziba nem engedtek be a korhatáros besorolás miatt megnézni a filmet, a haverom gond nélkül kölcsönadta a CD-t és kezdődött is a család idegszálainak precíz, folyamatos tépkedése a házimozi rendszer segítségével.
Az (515)-ről már írtam korábban, így az intro ként szolgáló dalról többet nem is mesélnék. Bevallom, hogy anno én ezt az MP3 lejátszóról le is hagytam. Helyette engedtem, hogy a People = Shit egyből letépje a fejemet. A zenekar azóta ikonikussá vált dala brutális, gyors dobok és Corey Taylor könyörtelen, félelmet nem ismerő ordítása jellemzi. Az emberi felszínesség és értelmetlenség elleni lázadás tökéletesen eltalált amikor tizenéves voltam. A Disasterpiece egy tökéletes koncert dal, amire egyszerűen megőrülnek mindig az emberek, amikor Slipknot koncertre látogatok. Technikailag és érzelmileg is intenzív darab, amely megmutatja, hogy a zenekar milyen széles skálán mozog. Van itt elmebeteg blast beat, olyan tempóban, amit követni is nehéz, gitáros kiállás, ordítás, hangulatfokozó pergetés, hogy aztán a nyakunkat törjük a headbengelés közben. A hate szót olyan természetes módon használjuk, mintha csak azt mondanánk, hogy köszönöm. A gitárok mindig is zseniálisak voltak ebben a dalban, ahogy három perc után együtt mozognak. Külön imádom, ahogy Joey a lábcinen játszik, Corey pedig nem ordít, hanem előveszi a dallamokat, hogy még nyomatékosabb legyen az utána való őrület.
A My Plague nekem a tinikorom metal dala.Ez az a szám a legjobban kiegyensúlyozza a dallamot és a brutalitást a lemezen. A refrének relatíve fogósak, de a szöveg továbbra is haragos és provokatív. Ezer közül is megismerném, ahogy indul a dal, elég lenne egy fél másodperc hozzá. Szóval, ha kvíz műsorban szerepelek egyszer, remélem lesz olyan feladat, hogy ismerjek fel metal dalokat. A dal amúgy viszonylag egy lassabb, húzósabb tétel, és egyértelműen ez volt az egyik fő szerzemény, ami segített a zenekarnak abban, hogy még szélesebb közönséghez jusson el. Persze volt már korábban Wait And Bleed, de a banda minden lemezre képes összerakni egy olyan dalt, amivel újabb és újabb metal rajongókat tud bevonzani. Az Everything Ends mindig a régi haver jut eszembe, aki kölcsönadta ezt a lemezt. Neki volt ez a kedvenc szerzeménye. Ez talán az album egyik legmélyebben személyes darabja, melyben a „minden véget ér” gondolata masszívan rezonál. Hihetetlen, hogy anno Gray és Jordison mire volt együtt képes. Milyen rendkívüli ütős módon megírták a gitárok jó részét, illetve a dalok vázát. Tökéletesen megmutatkozik a zenészek tehetsége. Ez az a dal, aminél elgondolkodtam, hogy ha talán végig játszaná ezt a lemezt is a zenekar, akkor jó eséllyel messzire is elutaznék miattuk. Ezután pedig jön a már annyira híres, egyfajta antihimnusz, ként is működő, a konformitás elleni figuratív lázadást követelő dal, a The Heretic Anthem. Van, aki nem ordítja ennek a refrénnek a hallatán a híres sorokat? Nem hiszem. Imádom ezt a dalt, de ezzel, szerintem vagyunk így egy páran. Ezek után pedig jön a Gently, ami egy atmoszférikusabb, művészibb dal, lassú tempóval. itt jobban előtérbe kerülnek a perkák, amire megértem, hogy szükség volt de számomra ez az album első megakasztó pontja. Enélkül a szerzemény nélkül is nagyot ütne a klipes Left Behind, amit anno mindig megbámultunk. Emlékszem, hogy nem sokat adták a zenei tévék, de amikor igen, akkor arra a pár percre oda szegezett minket a képernyő elé.
Szerintem az egyik, ha nem a legjobb Slipknot dalról beszélünk. Remekül fel van építve az egész dal. A tamos bevezetést és a gitárokat csak szeretni lehet. A dal közepén pedig a “szólós” kiállás egyszerűen zseniális. Éppen emiatt gondolom azt, hogy az egyik legfontosabb metal lemezről beszélünk a huszonegyedik század elejéről. Habár én itt befejezném a lemezt szívem szerint, még jön hat tétel, amik nagyon távol állnak tőlem. A markáns riffekkel és Joey Jordison intenzív dobjátékával operáló The Shape még hoz egy nagy adag brutalitást, de valahogy a figyelem ekkorra már lankad a hallgatóban. A brutalitásból is lehet sok, és pontosan ennek esik áldozatul az Iowa. Az I Am Hated akár az előző lemezen is szerepelhetett volna, noha rendkívül sok sampling/Dj-s elemet tartalmaz a dal. Könnyen el tudom képzelni, hogy ez a dal, még az előző albumról maradt itt és nem akarták egyszerűen kidobni a srácok. Ami érthető, de a korábbi dalok annyira erősek, hogy nem állja meg a helyét. A Skin Ticket, szerintem megint csak a művészkedés oltárán áldoz, teljesen feleslegesen. A New Abortion még megpróbálja felrázni a hallgatót, még egyszer beléd rúg, hogy ébredj fel, de hasonló a helyzet vele, mint az I Am Hated-el. A Metabolic brutális akar lenni, de teljesen kilóg a lemezről. Nem viszi tovább sem a korábbi lemez hangulatát, sem pedig ennek a lemeznek azt az energiáját, amit az elején éreztünk. A címadó negyedórás szenvedés pedig….
Én úgy gondolom, ami maitt lehet nem leszek sokaknál népszerű, de ha a Slipknot nem vett volna fel maszkokat, akkor ma nem arénákban játszana. Az erős zenéjükkel biztos, hogy célt értek volna, de ilyen magasságokba nem törtek volna soha. Persze, nem lehet vitatni, hogy tehetséges zenészek, akik írtak marha erős, zseniális dalokat, de kellett a jó marketing.
