A tavalyi év egyik meglepetése volt, hogy a Lamb Of God és a Nuclear Blast útjai elváltak. A zenekar leszerződött a Century Mediához, hogy márciusban az új kiadó gondozásában jelenhessen meg az Into Oblivion lemez. Milyenre sikerült a debütálás? Hamarosan kiderül!
A Lamb Of God számomra mindig egy érdekes zenekar volt. Még úgy ismertem meg anno, hogy ez a kicsi Pantera, ami levesz a lábadról. Az évek alatt ezen a címkén szerintem már túl lépett a zenekar, azonban az is biztos, hogy rendkívül hullámzó a zenekar teljesítménye. A tizenegy évvel ezelőtti VII: Sturm und Drang egy rendkívül erős zenekar képét mutatta, miközben a háttérben szépen lassan korrodált a zenekar, így kikerült Chris Adler is a képből. Ezt a korrodálódását tökéletesen mutatta a self titled album, illetve az Omens, amikről egyetlen egy dalt sem tudnék felidézni, míg a korábban említettről szinte mindegyik aranyat ér. Így jogos lehet a kérdés, hogy mire is képes valójában ez a zenekar? Pár albumnál szerencséje volt? Vagy rendkívül tehetséges zenészekről beszélünk, akik néha egy kicsit letérnek az útról?
Az Into Oblivion a zenekar huszonhat éve alatt a tizedik stúdió anyag. Azért lássuk be, hogy ennyi ideje működtetni valamit nem kis teljesítmény, pláne, hogy olyan komolyabb tagcserék nem is voltak. A legelső hallgatás alatt kiderült a számomra, hogy itt nincs kísérlet, itt nincsenek “próbáljuk ki ezt” gondolatok. Sokkal inkább tudatosan lett felépítve a lemez, akárcsak a VII: Sturm und Drang így simán oda rakhatjuk a polcra a zenekar legjobb szerzeményei közé. A tinik vissza ragaszthatják a posztereket a szobák falára és újra lehet hajtani max hangerőn a hangszórókat a báránykákkal megtöltve!
Már az előzetes dalok is tetszettek, a lemez pedig első hallgatásra elvarázsolt. A hangzás kemény, Art lábdobja végre normálisan szól, a cinek sincsenek túl tolva. John basszusgitárja remekül szól, van egy nagyon gyönyörű telt tónusa, Willie és Mark gitárjai pedig abszolút a helyükön vannak, amire Randy ordítása tökéletesen tud rátelepedni. Nagyon tetszik, hogy a zenekar tényleg visszanyúl a korábbi dolgokhoz, de mindezt úgy teszi, hogy nincs az az érzésem, hogy ez a Wrath-ról maradt volna le. Minden dal lélegzik, mindegyik kellő energiát ad az albumhoz, ami tol tovább a következő dalra. Az album végeztével csak azt éreztem, hogy ebből még kell nekem! De miért is éreztem ezt?
A cikk írása során itt eltelt egy nap, és tényleg alig vártam a reggelt, hogy újra pöröghessen a lemez. Az album címét is viselő nyitó dal önmagában nem nyűgözött le, de így, hogy van neki kontextus adva, sokkal jobban értelmezhető. Nekem egyből a korai időket idézi így a dal, vissza térnek a szaggatott riffelések, illetve a két gitárnak újra lett értelme. Maximálisan kihasználják Willie és Mark adottságait. A Parasocial Christ pedig a Wrath-ról a Set To Fail-t idézi nekem. Tizenéveseket megszégyenítő lendület, ami egyből pofán vág úgy, hogy utána felállni is nehéz. Kegyetlen tempó, imádom, talán az album leggyorsabb dala, nem is tudom, hogy írtak-e ilyen tempójú dalt az említett piros album óta. A szólóval az egész dal visszavesz a tempóból és együtt lélegzik mindenki. A Sepsis már előre bemutatkozott nekünk. A basszusgitár már akkor lenyűgözött, azóta pedig csak még jobban imádom ezt a soundot. Randy itt nem csak ordít, hanem sokkal inkább prédikál, amitől lesz egy érdekes hatása a dalnak. A The Killing Floor-t azért kell megemlíteni mert olyan tört ritmusokat hozz be, amiket Dino Cazares-től lehet maximum tanulni és a Fear Factory legszebb napjait idézik. Az El Vacio-t pedig azért mert ez a zenekar új Overlord-hoz hasonló dala. Számomra ez az album egyik legjobb tétele. Nagyon szeretem, hogy mernek a könnyebb, tisztább soundhoz is nyúlni, ami amúgy rendkívül jól áll a zenekarnak. Megértem, hogy nem lehet ezt minden lemezen elsütni, de amikor jön egy ilyen dal, azt én mindig nagy örömmel fogadom. Felírtam még magamnak a Blunt Force Blues-t, amit azért kell megemlíteni mert egyértelműen a régi rajongóknak fog kedvezni a dal. Ez egy olyan esszenciális dal, amiben minden benne van, amit például a Sacrament-es időkben szerettünk.
Az albumon összesen tíz tétel szerepel, ezzel tökéletesen meghúzva a határvonalat, hogy ne fulladjon unalomba a lemez. Ebben a zenekar mindig is jó volt a siker albumaikkal, hiszen pontosan tudták, hogy a hallgatónak mikor lehet sok. Nagyon kíváncsian vártam ezt a lemezt, hiszen a két csalódás után kellett már valami. Azaz, pontosan ez kellett! Egy ilyen lemez, ami levesz a lábamról, ami miatt alig várom, hogy újra láthassam a zenekart élőben!
