A legendás floridai death metal színtérről 1990-ben, a műfaj aranykorában elstartolt Monstrositynek leginkább a neve maradt meg bennem a megboldogult ifjúságomat csordultig töltő halálmetal bandák közül. Ha jól emlékszem, akkor a kilencvenes évek elején-derekán hallgattam őket először, majd lecsatlakoztam a röppályájukról és jóval később, 2018-ban kezdtem el újból kagylózni a bandát.

Akkor jelent meg a The Passage Of Existence című lemezük. A korai anyagaikhoz képest a Passage a kiforrottságával, a letisztultságával és a finomra érlelt, megadallamos gitárszólóival komoly színtlépést eredményezett, igaz, ezek a finomhangolások nem egyik napról a másikra integrálódtak a csapat dalszerzési-hangszerelési metódusába.

Ha a zenekar történetének tagcserékkel kapcsolatos fejezetéhez érünk, az leginkább egy afféle átjáróházhoz hasonlít, ez okozhat némi képzavart, ennek ellenére viszonylag egységes a vonalvezetés a nagylemezek tekintetében. Az alapkoncepcióhoz mindmáig szigorúan hű Monstrosity jelenleg kettő eredeti tagot számlál, ők a dobos, Lee Harrison és a basszer, Mark van Erp (utóbbi a kilencvenes években egyszer már elhagyta a hajót, csak jóval később, 2022-ben tért vissza a fedélzetre).

Kíváncsiságom az új album kapcsán nagyrészt arra koncentrálódott, hogy miképp rezonál mindez a Passage lemezzel. Erre rögtön a műsor elején megérkezik a válasz: abszolút. A nyitótételbe (Banished To The Skies) minden olyan összetevőt becsatornáztak, amely miatt a Passage a szívemhez nőtt. Méregerős kezdés ez a javából.

A sejtelmes-misztikus felvezetés megadallamos gitárharmóniákba fonódva ágyaz meg a kissé Dismember-ízű gityótémával odapörkölő nótagericnek, majd érkezik a várva várt szóló; és még csak a dal felénél járunk. Kiválóan építkező szerzemény, telis-tele finomságokkal.

A jóval rövidebb The Colossal Rage zord, dallamtalan(abb) menetelése kissé megnyesi az elburjánzott dallamfát, a The Atrophed viszont már egy sokrétűbb, összetettebb darab. A Spiral markáns kiállásai, dallamos szólója ismét csak hozzátesz a lemez érdemeihez. Ahogy futnak ki a dalok, úgy suhint meg egyre jobban a nosztalgia szele: vagy azért, mert szimplán csak régivágású az anyag, vagy azért, mert a csapat pillérei, régi motorosok lévén nem is tudnának mást játszani, csakis a harminchat éve elkezdett, oldalhajtások nélküli, modern ízektől mentes death metalt.

A legtöbb death banda (főleg a régi időkben) eléggé sok doomos elemet kevert a zenéjébe, ezt most a Monstrosity sem hagyja ki: a The Dark Aura éjsötét hangulatvilága, vészjósló riffjei akkora súlyt pakolnak a lemezre, hogy az majd' agyonnyomja az embert. Én ezt a darabot hagytam volna meg záróakkordnak (ez a szerep a Veil Of Disillusionre hárul egyébként).

Rendkívül erős lemezzel tértek vissza a halálmetal őskövületei, reménykedjünk, hogy van még muníciója bőven a csapatnak a jövőre nézve. Én mindenesetre vevő vagyok rá.