Itt rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy nem vagyok Godspeed You! Black Emperor rajongó, nem ismerem behatóan a diszkográfiát, nem tudom vigyázzban állva felsorolni a tagokat ábécésorrendben, sőt mi több séróból egy albumcímet sem tudnék említeni, most kora tavasszal mégis egy Godspeed You! Black Emperor koncertre igyekszek, amit ráadásul kifejezetten vártam is.
Nincs ebben egyébként semmi különös, mert amúgy bírom a post-rock-ot, de a nagy boom idején engem inkább a riffelősebb vége fogott meg a műfajnak (pl. Russian Circles, Pelican), pedig voltam én Ólafur Arnalds koncerten is, igaz békésen végigaludtam a műsorát (ezúton is bocs Ólafur, de most komolyan, ki tesz be székeket egy “rock koncertre”…remélem tanultál a leckéből).
Azóta eltelt néhány év és későnérőként úgy tűnik engem is könnyebben betalálnak a nyugisabb zenék, bár koncerten azért egyik-másik általam szoftosabbnak vélt zenekar rendesen meg tudott lepni (lásd legutóbb a Cult Of Luna előtt zúzó Caspiant). A témában szakavatottabbak a GY!BE-t ráadásul műfajteremtő zenekarként aposztrofálják, ami biztos így van, az viszont számomra is tény, hogy a 2000-es évek elején könnyű volt egyenlőség jelet rakni a kanadai csapat és a post-rock terminus között. Szóval ez már kapásból két jó érv, hogy megnézzem a műsort, harmadiknak meg odacsapnám, hogy tavaly voltam utoljára koncerten, ami olyan régen volt, hogy arra sem emlékszem, mit is láttam-hallottam.
A hangolódást némileg akadályozta, hogy a banda leszedte magát a streaming platformokról, így maradt a setlist.fm meg a hozzálinkelt youtube videók, de sebaj, így még organikusabb az élmény. Azt viszont sikerült kideríteni, hogy elsősorban az újabb szerzeményekből csemegéznek, ami egy fekete öves barátomat például már nem csábított a Dürerbe (“a mostani cuccaik már annyira nem érintettek meg, örülök hogy még jó időben láttam őket anno Bécsben”) engem viszont hajt a kíváncsiság meg valami megmagyarázhatatlan fomofóbia. Aki először járt ma a Dürerben, annak a feketébe öltözött derékhad mutatta az utat, ami kapásból népes közönséget prognosztizált, illetve a beengedő ember is felhívta a figyelmemet a 900 fős közönség fűtő erejére, mikor a kötelező ruhatár miatt méltatlankodtam.
Az egyszemélyes előzenekar a Swans-os Kristof Hahn akkor fogja le az első hangot amikor belépek a nagyterembe. Herr Hahn szólóban (is) a drone és az ambient határán paráztat, szóval nem nagyon csavarog el az anya-zenekar kiskertjéből, viszont az agybaszó noise-olás helyett a GY!BE muzsikájához jobban passzoló hangkollázsaival melegíti a színpadot (igaz, ő is szereti karcolgatni a dobhártyákat). Az utolsó nóta előtt instant kívánságműsor: lehet választani egy David Bowie, egy Roxy Music vagy egy eredeti Kristof Hahn szerzemény közül és nyilván az utóbbira szavaz a megilletődött rohampáholy (bár lehet mégis a Heroes-t kaptuk egy nem túl egyértelmű formában). Előzenekar nem is kívánhatna jobb közönséget, szépen összegyűltünk már itt az elején és jár a vastaps a cserzett arcú lap steel-gitárosnak, ami valószínűleg az életműnek is szól, nem csupán a ma esti produkciónak. A merengős bevezető közben konstatálom, hogy legalább annyira heterogén a közönség, mint egy Rammstein koncerten: itt van mindenki a gruftitól a matektanárig, ráadásul telt házzal, ami szép teljesítmény egy amúgy réteg zenét játszó, ámbár kultikusnak mondott zenekartól (persze a Dürer nem a Papp László, ugyanakkor ahogy elnézem másutt is koppra elkelnek a jegyek, szóval klub szinten ez azért teljesítmény).
Rövid szünet után 9 óra tájban minden különösebb felhajtást nélkül a színpadra vonul a zenekar, a teatralitást inkább a zenére tartogatják, az egyetlen “show-elem” a kötelező vetítés, ami továbbra is analóg módon történik (ezt első kézből tapasztalom, a keverőpult mellé aggatott filmszalagok ugyanis pont takarják előlem a színpad közepét). Egy GY!BE koncert nagyjából ennyiben szól a látványról, csukott szemmel is élvezhető a színpadról áradó hangorkán, illetve nincs is igen más alternatíva ekkora tömegben, mint annak a transzcendens tudatállapotnak a keresése, mikor körbeölel a zene.
Én nagyon rajta voltam, hogy megtaláljam és tényleg nem a zenekaron múlott, hogy kudarcot vallottam. Egyrészt tényleg brutál meleg volt, másrészt a friss(ebb) levegőért cserébe leghátul osztódik a hatásfok, amit az üvöltve suttogó cserediákok is tovább daraboltak (ez nem holmi boomer zsörtölődés, világéletemben utáltam a koncerten pofázókat). Pedig a GY!BE pont azt a fajta pozitív értelemben hatásvadász post-rockot műveli, ami élőben működik igazán. Míg otthon kellemesen elduruzsol egy-egy lemezük a háttérben, itt a hangerő és a megszólalás azokat a katartikus pillanatokat nagyítja fel, amelyeket a csendesebb, elszállósabb részek gondosan előkészítenek. Dalok helyett a csapat soundtracket csinál az ember belső mozijához és akár egy film esetében, ha lankad a figyelem vagy töredezett az élmény, úgy hiába tudod agyban, hogy ez most bizony a klimax egyszerűen nincs meg a libabőröztető csúcspont élmény.
Már pedig ott bujkált az aznap este a Dürerben, mert a Monheim alatt jómagam is a közelében jártam és bár anno a Lift Yr. Skinny Fists Like Antennas to Heaven!-t hall(gat)gattam, legalább annyira újdonságként hatott, mint a koncert gerincét képező újabb szerzemények. Szintén nem kedvezett a teljeskörű koncertélménynek, hogy a járgányom a szerelőnél pihent, így tömegközlekedéshez igazodva kellett elindulnom az agglomerációba a koncert vége előtt, de levontam a tanulságot: a katarzisért meg kell dolgozni, be kell menni előre az izzadt tömegbe, vissza kell tartani a pisit, lábujjhegyen állva kell nyújtózkodni, aztán végül le kell késni a vonatot, amivel még kényelmesen haza juthatsz. Na, majd legközelebb…
FOTÓK: DÜRER KERT
További képek ITT.
