Joel Hoekstra egy amerikai gitáros, aki amellett, hogy kisegített a Whitesnake-ben vagy az Acceptben, musicalekben és alkalmi supergroupokban vett részt, még szólólemezekre is maradt ideje. A From the Fade már a negyedik a sorban. Pontosabban a hetedik.
A kiadói infólap szerint a Joel Hoekstra’s 13 egy szólóprojekt, és ezt az is alátámasztja, hogy Joel minden dalt egymaga komponált. A tizenhármas szám azért kell, hogy megkülönböztesse az instrumentális anyagaitól (eddig három ilyen készült), amelyek simán a neve alatt jelentek meg. Azt is kiderítettem, hogy azért 13, mert ez a szerencseszáma; nemcsak a születésnapja, de más, számára fontos vagy kedves történések is erre a napra estek. És mi volt a fő hajtóerő a lemez elkészítésekor? A válasszal maga Joel szolgált:
Olyan stílusú zenét írtam, mint ami engem is inspirált, hogy gitárt ragadjak annak idején. Az volt a legfontosabb, hogy élvezhető DALOK szülessenek, ne pedig csupán túlzó, öncélú gitárszólók.
A dalok nagy részét Joel akkortájt írta, amikor az Accept turnégitárosa volt. Ez úgy hatott rá, hogy a hangvétel feszesebb, keményebb lett, a dalok pedig riffközpontúbbak. Kihangsúlyozta, hogy a mutatvány neve továbbra is dallamos hard rock, nem tévedt át a metal felségterületére. Azt már én teszem hozzá, hogy elsősorban bluesos, brit stílusú hard rock, a Whitesnake és a Thunder keréknyomában haladva, de néha azért ki-kisiklatva onnan a muzsika szekerét.
A felvételekhez Joel ismét egy all-star szupercsapatot állított csatasorba, és hagyta is őket kibontakozni. Ez messze túlmutat azon, amit a szólóprojekt megnevezés sugall. A ritmusszekciót újra Vinnie Appice és Tony Franklin alkotják, Derek Sherinian billentyűzik, az énekes Girish Pradhan (már az előző lemezen is ő énekelt), de Jeff Scott Soto is besegített egy kis extra vokállal. Fel sem sorolom, hol és milyen formációkban fordultak már meg ezek a vendégek, de aki egy kicsit is követi a rockbiznisz alakulását, megerősítheti, hogy a feltörekvő tehetségtől az élő legendáig igazi előkelőségek vettek részt a From the Fade elkészítésében.
A maestro mellett a másik főszereplő Girish Pradhan énekes. Ő az indiai Girish And The Chronicles frontembere, emellett több projektben is felbukkant már vendégként. Abban a karrierfázisban van, amikor még feltörekvő énekesként tartjuk számon, és remélem, lesz olyan okos, hogy később sem vállal el bármit, és nem lesz harmadvonalas „supergroupok” beugró vokalistája. Annyira nem gitárlemez a From the Fade, hogy végig Girish hangja van a fókuszban, és éppen ezen a téren ütköznek ki az album gyengébb pontjai. Az szubjektív, hogy nekem nem annyira fekszik a hangszíne, és egy idő után telítődöm a sok magas fekvésű rekesztéssel. Az már általánosabb, hogy nem minden dalhoz sikerült emlékezetes melódiákat hozzátennie. Ahol igen, ott akár második nekifutásra meglesz az otthonos érzés, de van három-négy dal, ami egy más tónusú hanggal kellemes háttérzene lehetne, így inkább fárasztó.
A táncosan pattogós You Can Give indítja a 48 perces műsort, amitől egyből egy rockdiszkóban érezzük magunkat. A harmadik dal, a Lifeline sikerült a legjobban, és arról is emlékezetes, hogy Girish többször is alá-ó-ó-ózik a főriffnek. Az All I’d Do-t is hallgasd meg az ismerkedés kezdetén, ami arra is jó példa, hogy tényleg riffelősebb lett ez a friss dalcsokor.
Az első benyomásunk az, hogy Joel nem beszélt mellé a felvezető szövegben. Azt kapjuk, amit ígért: veretes, hagyományos hard rock zenét, ahol a dalok dominálnak. A szólómunka olyannyira nem tolakodó, hogy külön figyelni kell rá, ellenkező esetben észre sem vesszük. A szóló szerves része a daloknak, nem telepszik rá a zene szövetére. A második benyomásunk pedig az, hogy mennyire izgalmas és változatos lett ez a tíz dal. Nemcsak úgy értve, hogy vannak gyorsabb dalok meg balladák, hanem úgy, hogy van íve az albumnak, és az atmoszféra is vele hullámzik. A dalok hangulata is széles utat jár be, vannak szinte dühös pillanatok, máskor akár táncra is perdülhetnénk, megint máskor váratlanul egy komplex dalmonstrumba ütközünk.
Ha már szóba került, a zenei csúcspont az atipikus felépítésű The End of Me, ami hat percen is túlnyújtózkodik, és hangulatilag is nagy ívet húz. Monumentális fél-líraiként indul, és már az első versszakban hallunk egy gitárszólót. A refrén idejére egészen bemorcosodik, amit egy metálos riffel is aládúcolnak. A dal közepe egy önálló instrumentális betét, amit igazságtalan volna pusztán gitárszólónak nevezni. Aztán 4 és fél percnél mintha vége lenne, de jön egy olyan crescendo, amilyet a Savatage szokott bemutatni, címkézzük jobb híján rockoperásnak.
A záró Quite the Ride már hagyományos struktúrájú, de az amerikai rádiórockos refrénje váratlan húzás, és még emlékezetes is. Érdekes szerkesztési megoldás, hogy a tűzijáték a lemez végére érkezik meg, de lehet, hogy csak a Spotify algoritmusa cserélte fel az A és B oldalt, hehe.
Kimondottan rokonszenvesnek találom, hogy emberünk mekkora műgonddal írta meg és rakta össze ezt a lemezt. Egy ennyire anti-trendi műfajban, ahol a sikert alig párezer eladott lemezben (mármint világszerte), illetve néhány tízezer letöltésben mérik, ráadásul a projekt jellege miatt turnéra sincs kilátás. Neki mégis fontos volt, hogy például rendes, élő dobok legyenek a lemezen, ráadásul Vinnie Appice játékával. Sőt, megkockáztatom, hogy azért sikerülhetett ilyen jól, mert semmilyen nyomás nem volt az alkotókon, erre utaltam a cikk címében is.
A From the Fade egy szívvel-lélekkel összeállított hard rock album néhány kiugróan erős momentummal. Bőven felülmúlja a mezőny átlagát, háttérzeneként és odafigyelve is megállja a helyét. Igényesen megkomponált, ráérősen kijátszott, négy-ötperces dalok sorakoznak itt. Most is igaz, hogy Joel elsősorban magának írta ezeket, de ezúttal elismerésként értem. Ha lesz folytatás, biztosan meghallgatom majd azt is, különösen, ha ugyanez a felállás készíti.
