Csak reménykedhetek abban, hogy Johan Langquist neve – kultikus figuráról lévén szó – legalább az olvasók töredékének mond valamit. Amennyiben ismerős lenne a név, a megfejtéshez érdemes hozzátenni egy ős-hard rockos kiegészítést, és célba is értünk a The Castle lemez kapcsán.
Ha viszont első blikkre emberünk neve semmit sem mond, a Candlemass zenekarral kell kezdenünk – és be is fejeznünk – a dolgot. A veterán Langquist ugyanis még session vokalistaként énekelte fel Leif Edlingék bemutatkozó lemezét, a doom műfaj új irányát kijelölő Epicus Doomicus Metallicus korongot. Majd egy-két vendégszerepléstől eltekintve jól el is tűnt a metal színtérről, ahová az előző évtized legvégén, újfent a Candlemass frontján, de immár főállású frontemberként tért vissza.
A minimál borítóba csomagolt The Castle pedig Langquist első szólólemeze. A korong ugyan még tavaly nyáron jelent meg, de már csak a kult-faktor miatt is érdemes pár szót ejteni róla. Az énekes életkorából is eredően a ’70-es évek rockzenéjén szocializálódott, és a The Castle-lel valahová ide, mondjuk úgy 1978-1979 környékére tért vissza, lenyesegetve a zenéről a túlzottan metalos hajtásokat.
Szimplán ős-rocknak nem nevezhetem a cím nélküli lemezen hallható muzsikát, ős-hard rocknak viszont annál inkább. Aki ismeri az utóbbi Candlemass lemezeket – az elsőt ebben a tekintetben nem emlegetném, mivel négy évtized telt el a megjelenése óta – tudja, hogy emberünk nem egy hangszálakrobata. Énekdallamai azonban működnek, és könnyen rögzülnek. Időrendi és logikai bukfenc ugyan, de a The Castle zeneileg nagyjából azon a mezsgyén mozog otthonosan, amelyen az Avatarium is közlekedik. Egyes témák, részletek, dalok kapcsán fel lehet hívni a legnyilvánvalóbb támpontokat, úgy mint a klasszikus Deep Purple, a Dio/Tony Martin-korszakos Sabbath és még egy rakat, a nagyközönség előtt ismeretlen, ’70-es évekbeli pre-heavy metal zenekar nevét is emlegethetném.
A The Castle ugyan – tudomásom szerint – nem teljesértékű zenekarként működik, de a főnök zenésztársai között akad egy sokat látott muzsikus is, a basszer, Fredrik Isaksson személyében, aki egyebek mellett megfordult a Therion, a Grave és a Dark Funeral soraiban is. A gitáros/billentyűs – aki a nyitó Eye of Death-ben kapásból egy fülbe ülő szólóval teszi le a névjegyét – Erik Henriksson és az ütős, Stafen Englin előttem ismeretlen figurák.
A gitárszólók egyébként az egész lemezen fogósak, a billentyűs hangszerek ellenben csak színező, nyomatékosító szerepben, alkalmasint fel- illetve levezetőkként (pl. Castle of My Dreams) tűnnek fel. A karcosabb gitárokkal operáló Where Are the Heroes akár napjaink Candlemass-repertoárjából sem lógna ki, ahogy az epikus, Bird of Sadness lezárás sem idegen Edlingéktől. Emelie személyében egy másik Langquist is szerepel a lemezen, akinek jelenléte kb. a billentyűsökkel hasonló súllyal esik latba; a hölgy az Eye of Death összhatásához mégis sokat hozzátesz a vokáljaival. A Revelation gépies nyitó ütemei meg egy kis új színt visznek ebbe a pókhálós zenei világba.
Hangulatzenéről lévén szó, engem a The Castle légköre magába szippantott, mások mellett meg talán épp ezen jellege miatt fog elmenni ez, a jobb híján Candlemass-light-nak nevezhető lemez. A célközönség meglehetősen szűk, ugyanis a The Castle-lel Langquist csak a Candlemass tábor egy részét éri, érheti el, de ott legalább esélye van megtalálni néhány értő fület.
