Péntek 13-án több évtizedes kihagyás után tért vissza a 666 fesztivál a Dürer Kert falai közé, méghozzá egy olyan 3 bandás összeállítással, amely nemzetközi szinten is egyedülálló. Legnagyobb kuriózumként kétségkívül a black metal egyik legkultikusabb csapatát, a Morbidot köszönthettük, de különlegességben nem maradt el a Tormentor sem, akik még hazai pályán sem számítanak gyakori vendégnek.
Bőven nyertes pozícióból indult az este így is, de az előzenekari szerepet betöltő lengyel Owls Woods Graves sem maradt el színvonalban. Prémium kategóriás riffbemutatót tartottak a punk és a black metal keresztmetszetében, azzal a csavarral, hogy sok hasonszőrű csapattal ellentétben náluk a hangsúly jóval inkább punk felé tolódott. A black metal inkább, mint fűszer volt jelen. A lehető legjobb értelemben vett primitív zenéjük azonnal hatott is a közönségre, és az energiaszint egy cseppet sem hagyott alább a végéig.
Mindehhez jól illett a foci huligán imidzsük is, az Antichristian Hooligan garantáltan beragadt az elsőbálozók fülébe, olyan azonnal ható, fogós refrénje van. Az életmű nagyobb része azért a marconább tételekre épít, de van pár az említetthez hasonló, melodikusabb megmozdulás is a repertoárjukban, amik a vokált leszámítva, kis túlzással már pop-punknak is elmennének. Lehet ez leírva, szörnyen hangzik, de a koncertjük is megmutatta, mennyire működőképes koncepció.
Mgła vinylt is árultak a merchben, ami nem véletlen, a tagság fele azonos. E.V.T. maradt a gitárnál, The Fall pedig basszusról énekre váltott. Frontemberként hozta a kötelezőt, de egy kicsivel több kommunikáció jót tett volna a koncertnek, hiszen az "óóó"-zós refrénekbe könnyen bevonhatók lettek volna azok is, akik nem ismerték őket. Kissé furcsán is ért véget a koncert, mint akik számítottak volna még visszatapsra. Önálló bulin bizonyára még jobban elszabadítják a poklot, remélem hamarosan viszontláthatjuk őket egy kisebb teremben. M.D. basszerosnak pedig külön pacsi a Grindesign pólóért!
A Morbid nem hiszem, hogy bemutatásra szorulna, a ’87-es December Moon az egyik legkultikusabb first wave anyag a műfajban, és olyan legendák játéka hallható rajta, mint LG Petrov és Ulf Cederlund az Entombed magjából, a vokálokat pedig maga Dead szolgáltatja, akinek a nevét pár évvel később az egész műfaj megismerte. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is Morbid koncertre fogok menni, hiszen a hőskorban is csak szűk két évig működtek. Valószínűleg a megmaradt tagság sem gondolta volna, hogy ekkora érdeklődés lesz rájuk. Eredetileg egy stockholmi koncertet terveztek egyszeri visszatérésként, de olyan pozitív reakciókat kaptak, hogy azóta már új, még kiadatlan dalokat is játszanak.
A dobos posztjára Erik Danielsson érkezett a Watainből, Dead helyét pedig maga a féltestvére Daniel "Necrobird" Ohlin vette át, akinek ráadásul a Morbid az első megmozdulása, mint vokalista és frontember, így elég nagy súly nehezedett rá, de a színpadi jelenléte egyáltalán nem keltett amatőr érzetet.
Vaksötét, sejtelmes orgonaszó, majd felgyulladt a terem hátsófelében egy lámpás, maga Csihar Attila kezében, őt pedig csuklyás alakok követték egy koporsót hordozva. A koporsóban Necrobird volt, corpsepaintben és Dead hírhedt föld alá ásott nadrágjában (vagy egy nagyon hasonló replikában). Ahogy a színpadra juttatták, életre is kelt a halálból, és indult is a My Dark Subconscious. Hatásos belépő volt, még annak ellenére is, hogy kétségkívül benne volt az a tipikus black metal cheesiness, de nem kell mindent véresen komolyan venni, még ha ezzel nem is értene egyet a 90-es évek norvég szcénája.
A koncert pedig minden szempontból nagyon profi és összeszedett volt, érződött, hogy rengeteget gyakorolhattak, hiszen a tagságból többen is évtizedek óta nem játszottak zenekarban és a budapesti mindösszesen a 19. koncertje volt a Morbidnak 40 év alatt. Ehhez képest bókalefosósan tökéletesen szólalt meg a Wings of Funeral. A három új dal túlzás nélkül méltó volt a régiekhez, különösen a Transylvanian Death, remélem hamarosan a stúdióverzió is hallgatható lesz!
A mostanában gyakori egyenöltözékekre fittyet hányva, a Morbid az egyik legeklektikusabb kiállással rendelkezett, amit valaha láttam színpadon. Necrobird szolgáltatta a tradicionális black metal külsőségeket, Napoleon Pukes a nevéhez méltó kalapban riffelt (lehányva azért nem volt), Gehenna akár a közönség soraiból is érkezhetett volna, TG old school thrasher outfitben tolta, Dr. Schitz pedig kiválóan hozta a pszichopata orvost, néha olyan volt, mintha a szemével ölni akarna. A koncert után azért megbizonyosodhattuk róla, hogy ez csak a színpadi karaktere, miután elpakolt, lejött a kordonhoz és kezet fogott mindenkivel.
Hozzá köthető a koncert másik furcsa jelenete is, a Disgusting Semla előtt bedobott a közönség soraiba egy tálcányi semlát (svéd édesség), bár gusztustalannak már csak a Dürer padlóján tűnt. Elvileg ezt már a 80-as években is így csinálták, meg is tartották a hagyományt. Azon persze lehetne lamentálni, hogy ez Dead nélkül már nem trve és önmaguk tribute-ja lettek, szerintem azonban erről szó sincs, az új dalok tökéletesen bizonyítják, hogy nem egy nosztalgiakörről beszélünk, a Morbid 2026-ban egy élő, lélegző entitás.
A Tormentor több szempontból is hasonló utat járt be, legendás demók, feloszlás, és végül az erőteljes visszatérés. Legutóbb az Insane Hellride Fest keretében léptek fel Magyarországon utoljára, ennek is már majd’ 3 éve, szóval náluk is játszott a különlegesség faktor. Negyedjére láttam őket a 2018-as visszatérés óta, és korábban mindig leszedték a fejem, de valahogy a mostani alkalom nagyon szétcsúszott. Nem voltak a legjobb formában, sok félrenyúlás, csúszkálás a tempóban, és a közönség is jóval visszafogottabb módon reagált rájuk, mint a Morbidra.
Pár éve sajnos egygitáros felállással koncerteznek, emiatt jóval vékonyabban szólaltak meg és a hangulat valahogy sosem lépett szintet, akárhogy próbálkoztak a számonkénti Tor-men-tor skandálással. Tele volt a terem, mégsem voltunk elég hangosak.
A setlistre alapvetően nem lehetett panasz, elhangzott majdnem a teljes Anno Domini és a The 7th Day of Doom is, érdekességként pedig még a világ legfurcsább albumáról, a Recipe Ferrumról is játszottak két dalt, igaz, a konvencionálisabbak közül. (El sem tudom képzelni mekkorát menne élőben egy Hany Istók vagy Paprika Jancsi!)
Csihar Attila most is elemében volt, Quasimodonak öltözve adta ki magából a legelmebetegebb hangokat, amiket valaha is hallottál, miközben egy színházi késsel döfködte hol saját magát, hol zenésztársait. De gyakran előkerült még egy ostor és egy koponya is, a végén pedig malacfej maszkban sikoltott olyanokat, hogy szinte beszakadt a dobhártyám.
Szóval nem volt rossz, de nekem valami hiányzott a Tormentor koncertjéből. Ettől függetlenül a 666 fesztivál visszatérése így is elképesztően jól sikerült. Gyakran nyálcsorgatva nézem a hasonló külföldi lineupokat, de végre mindez Budapesten történt. Ugye lesz folytatás?
Fotók: Varga László. További képek: Tormentor, Morbid, Owls Woods Graves.
