Nem mindennapi metalcsomag érkezett március 17-én a Barba Negra Red Stage-re: a Heaven Shall Burn vezette turnéra csatlakozott a tengerentúlról a The Black Dahlia Murder, a Frozen Soul és néhány európai, köztük a budapesti állomáson a svéd The Halo Effect is. Négy zenekar, négy különböző irányból érkező, de ugyanabba az extrém metal gravitációs mezőbe tartozó banda – már előre lehetett tudni, hogy ez nem az a koncert lesz, ahol valaki nyugodtan kortyolgathatja a sörét a pultnál.

Talán a hideg, vagy a korai kezdés miatt, de amikor megérkeztem, alig lézengtek páran a sátorban. Ennek viszont megvolt az előnye: gond nélkül beálltam az első sorba, és onnan kaptam az arcba a Frozen Soul nyitányát. A banda az utóbbi években az old school death metal egyik legfelkapottabb újhullámos csapatává vált. Nem nagyon ismertem őket, de valószínű maradandó emlék lesz a budapesti fellépésük. A texasiak egész megjelenésében van valami nyugtalanító, ami beférkőzik az ember agyába. Persze ehhez hozzájárul az énekes Chad tekintélyt parancsoló jelenléte, a súlyos láncos mikrofonállvány és a szegecses kesztyűk még inkább erősítik ezt a képet. Vad és kegyetlen formában tálalják a death metalt, aminek a szépsége éppen abban rejlik, hogy mennyire letisztult és minimalista. Teljesen mellőzik a más műfajokból érkező bonyolult újításokat. Ehelyett nyolc darabos vegytiszta, daráló death metal blokkot kapunk. A kevés ember ellenére a zenekar úgy odatette magát, mintha teltház lenne, és rendesen befagyasztották a levegőt. Egyszerű, de rendkívül hatásos kezdés.

Érzékelhetően többen, de még mindig fájóan kevesen voltak kíváncsiak a második felvonásra. A The Black Dahlia Murder sem járt mostanában Budapesten, legutóbb talán 2019-ben léptek fel még a régi Barba Negrában, azóta pedig nemcsak évek teltek el, hanem a zenekar történetének egyik legnehezebb időszakán is keresztül mentek. Valahogy eddig nem sikerült elkapnom őket, mióta úgy döntöttek, folytatják, és Brian átvette az éneket és a mikrofont. Szóval ezért is örültem nagyon, hogy ma este láthatom ezt a bandát is. Ahogy színpadra léptek a Frozen Soul után egy egész más stílus lett úrrá, élesebb, szólóközpontú riffek játszották a főszerepet, szemben az előző zenekar mély, masszív hangzásával. Ez már rögtön az elején megmutatkozott: a Kings of the Nightworld gitárszólójával, az Aftermath brutális blast beatekkel száguldott keresztül a lelkeden. Zeneileg továbbra is a csúcson vannak, és a mai szett tele volt olyan számokkal, amelyek nem hagyták, hogy leálljon a headbangelés. A repertoárból természetesen nem maradt ki néhány alapdarab sem, köztük az Everything Went Black a Nocturnal-korszakból, illetve a későbbi Nightbringers is odavert rendesen. Az új korszakos 2024-es albumról jutott bőven és ahogy érzékeltem a nem túl nagy, de annál lelkesebb keménymag gond nélkül vette az új számokat a klasszikusok között. Jó látni, hogy a The Black Dahlia Murder erőmű továbbra is rendületlenül halad előre, és mindent letarol, ami az útjába kerül. A gyilkos precizitás mellett meg kell jegyeznem, hogy Brian kissé különc figurája és színpadi jelenléte tökéletesen passzol, ahhoz a hangulathoz, ami mindig is jellemezte a bandát.

Miután az amerikaiak ledarálták a közönséget, a rövid, de velős szett után a színpad gyors átrendezése következett, hogy átadja a terepet az est következő fellépőjének. Már a közönségben látható merch mennyiségéből egyértelmű volt, hogy a The Halo Effect önmagában is komoly vonzerőt jelent: a kezdésre már legalább félházon kerregett a Barba Negra. Az In Flames-veteránokból álló svéd melodeath formáció, amely rövid idő alatt stabil koncertzenekarrá vált, már jól bejáratott vendége a Csepel-szigetnek. A banda jóval dallamosabb, atmoszférikusabb irányba vitte az estét, de az energia egy pillanatra sem csökkent.. Élőben ez különösen jól működött, óriási kedvvel és elánnal játszottak, és a közönség is gyorsan ráérzett a dallamosabb, de még mindig elég súlyos hangzásra. A zenekar egyik alapembere, Jesper Strömblad továbbra sem turnézik velük, az állandó beugró Patrik Jensen a The Haunted-ból.

A setlist főleg az első lemez körül forgott: a Feel What I Believe és a The Needless End például simán megmozgatja a fanokat, a refréneknél már többen is rázendítenek, folyamatos volt az éneklés és az ugrálás nemcsak az első sorokban. Olyan dalok kerültek előtérbe, mint a This Curse of Silence, a March of the Unheard vagy a Detonate, amelyek élőben is szépen hozzák azt a tipikus, dallamos svéd melodeath‑hangulatot, amit ezek az urak gyakorlatilag az anyatejjel szívtak magukba. Még ha nem is vagyok hatalmas rajongójuk, a dallamosabb, atmoszférikusabb megközelítésük érdekes színfolt volt és egész jó kontrasztot teremtett a többi fellépő mellé. Ráadásul tökéletes hangulatmesterek voltak, nagyon jól bemelegítették nemcsak a közönség lábát, de a hangszálakat is. 

A sátor továbbra is félházas, pedig a Heaven Shall Burn sem túl gyakori vendég nálunk. Sosem láttam őket élőben, úgyhogy kíváncsian vártam, mit hoz a tavalyi Heimat lemezét turnéztató német csapat. A színpadkép, az intró és az első riffek már az elején jelezték, hogy itt tényleg nem lesz finomkodás. A War Is the Father of All úgy robbant be, mintha valaki felrántotta volna a sátor tetejét: füst, fények és a tömeg megindult, a pit egy pillanat alatt életre kelt a küzdőtér centrumában. A mennyiség viszont nem ment a hangulat rovására: a dühöngő közepe végig nyomta a pogót, mintha legalább kétszer ennyien lennének, a széleken pedig ment az együtténeklés és az ugrálás.

Ez a banda tényleg az elejétől a végéig darál. A riffek és a ritmusok élőben is úgy szólnak, ahogy kell: feszesen, erőből, minden felesleges díszítés nélkül. Nemcsak az eleje volt erős — az egész szett megállíthatatlanul ment előre. A srácok, főleg Marcus, végig rohangáltak a színpadon, mintha valami láthatatlan motor hajtaná őket. Az ének végig nagyon rendben volt, és volt pár olyan közönséginterakció is, amitől még inkább úgy érezte az ember, hogy tényleg élvezik ezt az egészet.

A Voice of the Voiceless és a My Revocation of Compliance alatt már teljesen egyben volt a Barba Negra, mindenki mozgott, mindenki üvöltött és a refréneknél simán beindult az együtténeklés. A szett közepe különösen erős volt: nem is feltétlenül a dalok miatt, hanem ahogy az egész összeállt. Volt benne súly, lendület és az a fajta sodrás, amitől egyszer csak azon kapod magad, hogy már nem figyeled, mi szól — csak hagyod, hogy vigyen magával.  Az Armia és a Confounder még rátettek egy lapáttal: a zenekar és a lelkes közönség folyamatosan egymást húzta feljebb, és ettől lett igazán erős ez a középső blokk.

A Black Tears feldolgozásnál tényleg volt egy pillanat, amikor az embernek könny szökött a szemébe… úgy sodort, mint egy túlzsúfolt metrókocsi csúcsidőben: ha akartad, ha nem, mentél vele. Persze a folytatás se húzta be a féket, szerencsére. A Thoughts and Prayers például olyan erővel csapott le, hogy még a levegő is megváltozott — az a tipikus, sűrű, izzó koncert energia lett úrrá mindenen, amitől hirtelen kézzelfoghatóvá válik a tesztoszteron.

Aztán jött a finálé, és bár mindenki érezte, hogy közeledünk a végéhez, senki nem lassított. A Whisper From Above szépen, lassan ránehezedett a teremre, de közben még egyszer utoljára mindenki kirázta magából, ami maradt. Fogalmam sincs, végül hány számot toltak le megállás nélkül, de egy dolog tuti: a nyakizmoknak kell majd pár nap, hogy feldolgozzák az estét, mert ez rendesen odabaszott. A zenekar elképesztően feszesen játszott, a gitárok úgy szóltak, mint egy láncfűrész, Marcus Bischoff pedig elsöprő energiával tolta végig a koncertet. Nem volt túl sok dumálás a számok között, inkább hagyták, hogy a dalok dolgozzanak. Semmi bonyodalom: erős számok, brutális energia és egy kicsi, de lelkes közönség, amelyik pontosan tudja, mi a “feladata”.

A Frozen Soul jéghideg darálása, a The Black Dahlia Murder technikás pusztítása, a The Halo Effect dallamosabb, de még mindig súlyos melodeathje, majd a Heaven Shall Burn mindent elsöprő fináléja együtt egy olyan csomagot rakott össze, amire nehezen lehetne bárkinek panasza. Nem feltétlenül a legkifinomultabb esték egyike – de pontosan az a fajta élmény, amiért az ember újra és újra lelkesen megy metal bulikra. Egy dolgot sajnálok csak, hogy rohadt kevesen voltak.