A ’90-es évek közepén nem gondoltam volna, hogy Robbie Williams dolgaival valaha is keresztezni fogjuk egymás útjait. Emberünket ma már kevesen emlegetik a részemről a maga idejében is tudatosan került Take That egykori tagjaként, de életkoromból eredően a Robbie Williams nevet jómagam mégis ahhoz a néhai formációhoz, szakszóval élve, fiúcsapathoz tudom kötni.

A köztem és az emberünk nevéhez köthető lemezek között álló falat most két dolog ütötte át. Az egyik, és egyben az elsődleges ezek közül az volt, hogy a friss lemez nyitó dalában az a bizonyos Tony Iommi gitározik, aki nem szokta adni a nevét ilyen-olyan fércmunkához, metalos kifejezéssel élve pop mocsokhoz. A másodlagos oka pedig nem más, mint a lemez címe volt annak, hogy nekiültem ennek az ősrégi fotóval illusztrált albumnak.

Robbie Williams – tudtommal – sosem állította magáról, hogy rocker lenne, de hogy 2025-ben egy alapvetően rockos lemezt hozott össze, az nehezen lenne vitatható. Más az idősík, más a személyes háttér, illetve mások az előzmények is, de Robbie Williams manapság valahol ott jár a popon túl és a rockon innen, ahol a tőle néhány generációval ifjabb Yungblud is éppen kóvályog. Gyorsan hozzáteszem, hogy napjainkban már amúgy is bajos lenne vonalzóval meghúzni a határt pop és rock között.

A dallista – már ha rajtam kívül manapság még bárki jelentőséget tulajdonít ennek a dolognak – az én szempontomból nem a legszerencsésebben alakult. Ahogy említettem, RW már a korong elején letudja a lényeget, hiszen nyomban a nyitódalban szerepelteti minden metal riffek atyját. A további dalokban pedig már nincs semmiféle metalos-csalogató extra. A Paranoid nyomán három perc alatti (egészen pontosan két másodperccel rövidebb, mint a Black Sabbath alapvetése) Rocket a Sabbath klasszikushoz hasonló szellemben nyitja a dalok sorát. A folytatásban érkező Spies lényegében akár a címadó is lehetne, hiszen maga a britpop, annak ’90-es évek közepi, teátrális változatában. A Pretty Face a korai Manic Street Preachers albumokat idézi, maga RW is James Dean Bradfield módjára adja elő magát. A következő lépcsőfok a Bite Your Tongue képében már valami más, nem rock, még csak nem is britpop, inkább valamifajta kortárs pop vagy hiphop. A lényeg, hogy nem engem szólít meg – szóval az első olyan momentum volt a negyven perc alatti lemezen, aminek hallatán megkérdeztem magamtól, hogy valóban hozzám szól-e ez a csomag.

A teljességhez azért hozzátartozik, hogy valami punkos él legalább felvillan a szerzemény második felében. A Cocky a hetvenes évekbeli klasszikus angol glam rock vonal mai transzmutációja, a T. Rex, Bowie és a Sweet nyomán. Az All My Life esetében ugyanezt a szófordulatot használhatnám, csak időben bő két évtizedet ugrunk előre, glam helyett pedig a britpop az origo, olyan nevek nyomdokán, mint a The Verve vagy az Oasis. A Humant inkább nem boncolgatnám, andalító mainstream pop a lehető legmainstreamebb formában.

Szóval van itt minden, ami az elmúlt öt évtized során történt az angol gitárzenében. Az ex-kolléga, Gary Barlow bevonásával íródott Morrissey-nek zeneileg van ugyan köze az egykori The Smiths frontemberének szólólemezeihez, de a névadóra jellemző teatralitás itt hiánycikk. A lemez utolsó tíz perce, vagyis a záró daltrió egységes képet mutat, mindhárom szerzemény a mainstream rock és az első vonalbeli pop mezsgyéjén egyensúlyoz. Az ún. deluxe edition pedig további öt dalt kínál, zárásként a Desire című hivatalos FIFA himnusszal. Ha szereted a könnyűzenét – ennél tágabban nehezen tudnék fogalmazni –, ez a lemez akár nálad is betalálhat.