Szándékosan hagytam a januári koncert utánra ennek az ismertetőnek a megírását. Persze meghallgattam az anyagot – a nyolcadik Alter Bridge album – az esemény előtt is, így a Barba Negrában bemutatott három friss dal sem hatott idegennek. A nagyszerűen sikerült buli pláne meghozta a kedvemet a lemezhez, és hát a pozitív prekoncepció sokat számít.

Hogy miért tartottam fontosnak ezzel indítani? Emlékszem, 2019-ben mérsékelt lelkesedéssel fogadtam a Walk the Sky-t, s utána a Pawns & Kings se ragadt be nálam. A csapat híveként nem akartam ezt annyiban hagyni. Sokat törtem is fejemet: vajon a régóta működő, termékeny zenekarok zömét előbb-utóbb utolérő nivellálódásról lehet szó, vagy az egyes tagok folyamatos más irányú tevékenységét (Myles Kennedy és Mark Tremonti szólómunkái, na meg az énekes közreműködése Slashnél) is követve egyszerűen túltelítődtem. A némi csalódást keltő 2022-es élő élmény szintén az utóbbi anyag ellen dolgozott. Nos, a Pawns...-t azóta rehabilitáltam, sőt ma már igen előkelő helyre sorolom az életműben. A Walk…-on ellenben továbbra is sokallom a szürkébb nótákat.

A tanulság? Sok-sok esztendővel, hovatovább két évtizeddel a rajongóként leginkább  meghatározó kiadványok – az én esetemben az első három korong – után még mindig képesnek látom az Alter Bridge-et arra, hogy aktuális dolgozatával elkápráztasson. Ugyanakkor ennyi idő elteltével náluk is óhatatlanul becsúszik már egy-egy kevésbé jelentőségteljes pillanat az egyre gyarapodó ráncok és ősz hajszálak mellett. 

Ebben a kontextusban kellene most érdemeinek megfelelően elhelyeznem a zenekar nevét viselő idei alkotást. A cím, pontosabban annak hiánya egy önmeghatározó, definitív dalgyűjteményt vetít előre – lásd még az ABIII-t 2010-ből –, s e tekintetben nem is ér semmilyen váratlan meglepetés a kicsivel hatvan perc fölé nyúló játékidő alatt. Ami pedig az album hatalmas erénye ebből a szempontból: noha kétségkívül a komfortzónán belül mozog a tizenkét szerzemény, önismétlés helyett jólesően ismerős érzetet kelt. Sőt, annak ellenére is képes fenntartani a hallgató figyelmét, hogy a hangsúly alapvetően a karcos riffeken és a közepes tartományokban lavírozó ütemeken van. A harmadikként berobbanó Power Down azért rendesen felpörgeti az átlagtempót, és hasonló szerepkört tölt be a véghajrá előtt a Playing Aces, míg a Disregarded a tömörségével tűnik ki. Ez utóbbi az egyetlen négy percnél rövidebb tétel, vagyis gondosan kidolgozott, a legkevésbé sem sablonosan összerakott nóták sorjáznak, amelyekben frappáns váltásokhoz is előszeretettel folyamodnak barátaink.

Másfelől viszont megkapjuk az Alter Bridge-re szintén jellemző elmélkedős, belassulós pillanatokat is. A bensőséges dallamokra épülő Hang by a Threadet akár egy önálló Myles Kennedy-anyagon is el tudnám képzelni (bár csupaszabb hangszereléssel), a sejtelmes akkordbontogatással felvezetett Scales Are Falling szerkezete meg egyenesen csodálatra méltó. Nem beszélve a záró Slave to Masterről, amely a maga kilenc percével a formáció eddigi legnagyratörőbb vállalása. Tremonti terjedelmes gitárszólója ebben mindent visz.

A megnyerő összhatást tovább erősíti az 5150 stúdióban – Eddie Van Halen által felépített műhely Los Angelesben – elért, természetes módon telt hangzás. A produceri feladatokat újfent a régi fegyvertárs, Michael “Elvis” Baskette látta el.

Az egyéni teljesítményekről szólva: Myles magasztalását nyilván nem szoktuk elmulasztani, ha alkalom nyílik rá. Mark esetében azonban talán nem hangsúlyozzuk kellőképpen, mennyire sokrétű muzsikus. A Creed alapító tagjaként értelemszerűen a grunge vonalról érkezett gitárosként könyvelhettük el őt kezdetben, ám játékának ugyanúgy szerves részét képezi a thrash metal vagy a blues, és a Trouble-t sem ok nélkül sorolja a legfontosabb hatásai közé. Emellett a Trust in Me refrénjében és a Tested and Able verzéiben énekesként is hallhatjuk. A szintén Creed zenészek, Brian Marshall bőgős és Scott Phillips dobos alkotta ritmusszekció pedig messze túlmutat a puszta alapozáson, mint mindig.

Hogy kinek mely lemezek kimagaslók, és melyek gyengébbek, az persze az Alter Bridge esetében is szubjektív – mi több, az évek során ezek a nézetek is módosulhatnak. Én a saját gondolataimat tárom itt a nyilvánosság elé, és belefutottam olyan vélekedésbe is, miszerint az album szimplán egy kliséhalmaz. Az sem feltétlenül engem igazol, hogy Mylesék a 2026 elején lezavart turnén finoman szólva nem erőltették túl a Walk the Sky számait, hiszen később ezek is visszakerülhetnek a programba. Ugyancsak kíváncsi volnék, hogy az idei eresztésből hány dal fog megtapadni benne tartósan. Annak mindenesetre örülök, hogy a Pawns & Kingsen elkapott formát erre a lemezre is átmentette a zenekar.