Bizonyára mindannyiunknak megvannak a "bárhol, bármikor" típusú kedvenceink, akiknek a koncertjére tizedik alkalommal is ugyanolyan lelkesen indulunk el, mint elsőre. Számomra ilyen a szimfometál topligás csapata, az Epica, az pedig már csak hab volt a tortán, hogy ilyen tökéletes csomagban érkeztek: co-headlinerként az Amaranthe csatlakozott, akikre nagyon rákaptam az utóbbi években, a bemelegítésért pedig Charlotte Wessels felelt, akinek a neve valószínűleg sokaknak ismerősen cseng ebben a közegben. Eredetileg utaztam volna a turnéért, de utolsók közt beesett egy magyar dátum is, én meg nem is lehettem volna boldogabb.
Ha mégsem vágnád rá rögtön ki az a Charlotte: a Delain énekesnője volt 2020-ig, amikor is személyes ellentétek miatt, a zenekarvezető Martijn Westerholt kirúgta a teljes tagságot. Charlotte nem vesztegette sem az idejét, sem a tehetségét, Patreonján havonta 1-1 új szólódallal örvendeztette meg rajongóit, immár teljes művészi szabadságban. Ezekből a dalokból össze is állt két teljes lemeznyi adag (Tales From Six Feet Under I-II), és bár volt köztük pár keményebb kötésű darab, a fókusz az éteri dallamokon maradt. Ezen változtatott a 2024-es The Obsession, amelyen szintén csodálatosan énekel Charlotte, de emellé bekúszott a metálos hangzásvilág is. Ehhez a lehető legjobb tettestársakat választotta, konkrétan a nagy szétválás előtti Delain tagság 4/5 része jött össze újból, kiegészülve Nina van Beelen billentyűssel.
Koncertjüket vörös függöny előtt, napraforgós mikrofonállvánnyal kezdték, rögtön az egyik kedvencemmel, a Chasing Sunsets című dallal. Kifejezetten jól is szóltak, a hangulat pedig egyből megvolt. Mindenki tudta, hogy nem egy átlagos, akár le is késhető előzenekarról van szó. A setlist persze maradt a The Obsession vonalán, a Tales albumokat teljesen hanyagolták, Delain feldolgozás pedig szóba sem jöhetett szerencsére. Charlotte és zenekara a saját útjukat járják, és esélyt sem adnak rá, hogy bárki jogosan az előd kópiájának nevezze őket.
Sok közös egyébként nincs is bennük, a riffek jóval modernebbek és erőteljesebbek, a szólók hangsúlyosabbak, de közben mégis van az egészben egy mindent átitató gyengédség, amelyre Charlotte ezer közül is felismerhető hangja rakja fel a koronát. Szívét-lelkét beleadta minden sorba, ami nem csoda, a lemez a saját tapasztalatait írja le az OCD-vel, ezt pedig a turné minden egyes állomásán újra átéli.
Különösen igaz volt ez a Soft Revolutionre, egy igazi nagyívű, gitárhősködős szólóval Timo Somerstől, és a The Exorcismre, amiben Charlotte úgy üvöltött, hogy el sem hittem. Minden pillanata arany volt, remélem egy önálló koncertet is kapunk a közeljövőben!
Az Epicaval nem tudok és nem is akarok betelni, annak ellenére, hogy gyakori vendégek nálunk, és a legutóbbi, alig 1 éve megjelent Aspiralt talán az eddigi leggyengébb munkájuknak tartom a saját mércéjükhöz képest. Kezdés előtt a telefonok mellőzésére kértek minket, amit túl sokan azért nem tartottak be szokás szerint... Az intro nagyon hatásos volt, egy rövid visszaszámlálás után Simone szinte felteleportált az emelvény tetejére, egy tőle nem túl szokványos full fekete mennyasszony-szerű ruhában, fátyollal az arcát is takarva. Oké, értem én, miért akarta mindenki megörökíteni.
A hagyományokkal ellentétben, nem a lemeznyitóval kezdtek, de elég szépen működött ebben a pozícióban az Apparition, amely még nálunk debütált élőben tavaly a Fezenen. Rögtön utána Cross the Divide, Simone pedig le is cserélte már erre a dalra a ruháját, de azért a napszemüveggel így is húzott egy váratlant. A hangja talán egy minimálisan többet csúszkált a megszokottnál, de ez teljes mértékben megbocsátható jelen helyzetben, csoda, hogy egyáltalán megvalósult a turné. Találgatások nélkül: komolyabb betegséggel küzd, de ezt nem igazán köti a közönsége orrára. A meet & greeteken is emiatt nem vesz részt mostanában. Ettől függetlenül az infó nélkül kétlem, hogy bárki is megmondta volna, hogy bármi baja van, ugyanolyan természetességgel mozgott a színpadon, nagyjából nettó 2 másodperc alatt az ujja köré csavarva mindenkit.
Ennek fényében még meglepőbb, hogy bevállalták a Tides of Time balladát, nem egy könnyű darab ének szempontjából, de az egyik legszebb. És ha már dalok: rég voltak ennyire bátrak. Nem gondoltam volna, hogy valaha is lesz majd Epica koncert Consign to Oblivion nélkül, de azon kívül is sok kötelező darab maradt ki: Storm the Sorrow, Unchain Utopia, The Obsessive Devotion, csak hogy párat említsek. Helyettük ritkábban játszott dalok domináltak: Never Enough (13 év után először a turnén!), Sirens – Of Blood and Water Charlotte vendégeskedésével, ami talán az egész este legepikusabb pillanatát adta, Martyr of the Free Word, és a régi fanoknak The Last Crusade. Plusz az új album fele, köztük a The Grand Saga Existence, ami hatalmasat ment.
A piró ezúttal elmaradt, de így is rendben volt a vizuál, és tetszett mennyivel jobban kihasználják a két szintes színpad előnyeit, mint korábban. Mindannyian folyamatos mozgásban voltak. A kivetítőkön mondjuk nem sok izgalmas dolog történt, egyedül a Beyond the Matrix alatti live cam-et érdemes megemlíteni, amikor az első sorban ugrálók visszaláthatták magukat a háttérben.
Gyorsan elrepült ez a 75 perc, és nem is lehetett könnyű egy ilyen kompaktabb szettet összeállítani ennyi hosszú dallal a repertoárjukban, de szerintem kihozták belőle a maximumot. Ugye jönnek jövőre is egy teljes műsorral?
Szívesen megcseréltem volna a két co-headliner sorrendjét, annak ellenére, hogy az Amaranthe is rendszeres vendég a füleimben, talán érzetre is többen voltunk az Epica koncertjén. Viszont a svédek sem hagytak semmi kivetnivalót maguk után, egy olyan tökéletes best of szettel készültek, hogy időnk sem volt felfogni egymás után mennyi slágert lőttek el. 18 dal, szinte megállás nélkül, végig hatalmas hőfokon pörgött a buli.
Ezzel együtt is, jó ha szereted a kiszámíthatóságot egy Amaranthe koncerten. Harmadjára láttam őket három év alatt, a setlisten pedig annyira nem változtatgatnak, hogy nem csak azt volt könnyű megtippelni, hogy mi fog elhangzani, de még a számok sorrendje sem okozott volna különösebb fejtörést. Egyedül a legújabb single, a Chaos Theory volt a kakukktojás, ami alapján azért nem aggódnék az új album minősége végett. Nem is értem, hogy tudnak ennyi albumon keresztül ilyen sok azonnal ragadós refrént írni!
Félreértés ne essék, nehéz belekötni az olyan dalok szerepeltetésébe, mint a Maximize, az Archangel, vagy épp a Drop Dead Cynical, zseniális volt mind, viszont annyi kedvenc hiányzik még, amit szívesen hallanék, és valószínűleg a bandának is jót tenne a frissesség. Reméljük legközelebb így lesz.
A látványt azért feltuningolták a futurisztika jegyében lézerekkel, de az Epicahoz képest puritánabb volt az összkép. Színpadi jelenlétben azért nem kellett szégyenkezniük, a három frontemberes felállás miatt üresjárat lényegében másodpercekig sem volt, na meg a kínos "nem tudom mit kezdjek magammal, amíg nem jön a sorom" jelenséget egyáltalán nem éreztem rajtuk. Egyenként is bőven megállnák a helyüket. Az "újfiú" Mikael szépen összeszokott a többiekkel, nem látszódott kevésbé rutinosnak. Elize szokás szerint elbűvölő volt, mégha néha meg is küzdött a magas hangokkal, nekem ez sokkal szimpatikusabb hozzáállás, mint a gépi rásegítés. Nils pedig a lehető legjobb dolog, ami történhetett a bandával, elképesztőeket énekelt egész este!
Kiemelkedő volt még az Amaranthine zongorás intrója, a Boom!1 kíméletlen breakdownja, és a szokásos zárás, a Drop Dead Cynical seggrázása, amelynek refrénje azóta is beugrik teljesen random pillanatokban. Kiszámítható koncert volt? Igen. Élveztem? De még mennyire, bánom is, hogy Bécset nem vállaltam be!
Elképesztően erős csomag volt össszességében, az Epica mellé, most már az Amaranthe és Charlotte Wessels is belépett a személyes "bárhol, bármikor" csarnokomba.
Fotók: Réti Zsolt. További képek: Amaranthe, Epica, Charlotte Wessels.
