Az első találkozásom a Gaereaval igazából meg sem történt. A sztori mindössze annyi, hogy 2023-ban pont akkor érkeztem a Dürer nagytermébe szervezett Voivod koncertre, amikor a matiné idősávra tett kistermes Gaerea buli éppen véget ért. A tetthelyről távozó ismerőseim igen meggyőzően meséltek a showról, ráadásul még a mörcspultban is volt alkalmam szétnézni, és igencsak impresszívnek tűnt az akkor még számomra ismeretlen portugál zenekar grafikai világa.

Persze, hogy kíváncsi lettem, és még akkor éjjel meghallgattam az aktuális turné apropóját adó Mirage albumot. Hamar azon kaptam magam, hogy menthetetlenül rákattantam a zenéjükre, és csakhamar minden rajongói fórumon követni kezdtem őket. Egy évvel később végre sikerült élőben is meggyőződnöm arról, hogy ez az ösztönös vonzódás nem a véletlen műve.

A Gaerea pont azt adta, ami az akkori lelkiállapotommal összhangban volt. Számomra tökéletes struktúrával felépített poszt-black metalt, ami pont annyira sötét és pont annyira felemelő, amire tudtomon kívül ki voltam éhezve.  

Bár a zenekar mindössze egy évtizedes múltra tekint vissza, ezalatt a viszonylag rövid idő alatt is erősen evolválódott. Ezt mi sem példázza jobban, mint hogy a zenekar nevét viselő debütáló albumot és a most megjelent Loss nagylemezt stilisztikailag alig-alig lehet egy lapon említeni. 

Egy évtized alatt öt nagylemez, amelyeknél a fent említett Mirage így utólag is olyan, mintha egy mérleg nyelve lenne a post-black és az atmoszférikus progresszív metal határán.

A stílushatárokon erősen átívelő zenei önkifejezés viszont kiválóan funkcionál, hisz ezzel csak erősítik az emocionális tartalom súlyát. A Loss egy minden eddiginél árnyaltabb, atmoszférikusan rétegelt remekmű lett, amit totál felesleges bármilyen szinten is címkékkel illetni. Hol felemeli, hol megcsavarja a lelket, és nem is annyira az érzelmek kiváltása a lényeg, hanem inkább azok feldolgozása, és ez tökéletesen illik is a koncepcióba.

Ám attól, hogy a kezdetekben megismert extremitás helyett már inkább a dallamok kerülnek fókuszba, a Loss korántsem egy könnyed nyáresti hallgatnivaló. Ez a lemez egy fájdalmas, ám mégis felemelő tudatos traumakezelés, az ilyenkor szükséges ráhangolódással, feltárással és feloldással keretezve. Kissé tartottam attól, hogy az előzetesen megjelent singlek spoilerezik az összképet, de szerencsére tévedtem. Az összesen kilenc dal tökéletes háromszor hármas hangulati felosztásban került a lemezre, ám dalonként is élvezhető.

Aki magáénak érezte a maszkos portugálok eddigi mesterműveit, ezúttal sem fog csalódni, aki pedig eddig még nem ismerte ezt a zenekart, annak a Loss ideális ugródeszka lehet a Gaerea mélységeibe. Ha legközelebb megkapjuk a környezetünktől azt a minden metalos számára ismerős kérdést, hogy "mégis mi a fene szerethető az extrémebb zenékben", akkor ez az album lehet az egyik válasz.