Előszeretettel használom a “kardozós-metal” címkét a láncingben pózoló, csatabárdot lóbáló együttesekre a black metaltól kezdve, a power hordákon át egészen a viking harcizajig, ami rendben is lenne, hiszen a heavy metal erről (is) szól, de ki hallott már olyat, hogy “kardozós-punk”?
A Poison Ruin rajongói mindenképpen, illetve most már én is képbe kerültem a legújabb Hymns From The Hills című lemezüknek köszönhetően, ami ha jól számolom a negyedik anyaguk a sorban.
Amíg vártam a promo cuccot, addig belefüleltem az eggyel korábbi Härvestbe, aminek a borítóján egy arctalan lovag-féle fazon kaszál. Ez a figura vélhetően a Poison Ruin Eddie-je és mint olyan többször feltűnik a diszkográfiában design elemként, ami valami koncepció félét sejtet. Ennek a koncepciónak a része az a fos hangzás is, amit necrosoundnak hívnak a sznob metálosok, én viszont igénytelenségnek nevezem, mert oké, hogy a ruppotlanságot régen valahogy át kellett marketingelni, de manapság ne legyen már cél ez a táskarádió hangzás. Azt is értem, hogy ez egy ilyen punkos gesztus, viszont nem attól lesz valami punk, hogy öreganyád hallókészülékével stúdiózol a klozetban, szóval a Härvest nagyjából két dal után el is köszönt.
Ezek után a Hymns From The Hills-nek is hasonló sorsot vizionáltam, viszont a kedvcsinálónak bedobott Hymn From The Hills, illetve Eidolon korszerűnek továbbra sem mondható, viszont klasszisokkal dinamikusabb megszólalása arra sarkallt, hogy ezúttal a teljes lemezt meghallgassam.
Bár az intro kapásból olyan, mint valami B*rz*m demo, ami a Daudi Baldrs meg a Hlidskjalf között pottyant az esztergapad mögé, ehhez képest a nyolcvanas évek dark hőseit idéző lemezindító Lily Of the Valley kellemes meglepetés és érteni vélem miért került elő a Killing Joke neve a promo anyagban, mikor a kiadó referense hivatkozási pontok után kutatott. A Crass, illetve a Hüsker Dü is bekerült a füzetkébe, de egyik hasonlattal sem tudok egyetérteni, mert megszólalástól függetlenül a punk az egy aktuális dolog kell, hogy legyen és furcsa módon két ilyen régi banda mellett is durván avittnak tűnik, amit a Poison Ruin csinál.
Ez nyilván annak is köszönhető, hogy ebbe a középkori szimbolikába csomagolják a mondanivalójukat meg persze a már említett hangzásbeli hiányosságok sem könnyítik meg a befogadást, pedig az ötletgazda Mac Kennedy gitáros-frontember hallhatóan nem egy ügyetlen fazon, eminens módon mondja fel a punk-rock leckét és talán ez is a legnagyobb problémája a produkciónak. A rossz hangzáson, illetve a “középkor-core” koncepción túl nincs igazi egyénisége a Poison Ruin-nak és amit én hallok, azt hallottam már máshol és jobban megcsinálva.
Azonban vélhetően nem én vagyok a célközönség, inkább azok a tizen-huszonévesek akikben megérett valami analóg igény a nagy digitalizáció közepette és valami soundtracket keresnek a lázadásukhoz. Nekik jó szívvel ajánlom Hymns From The Hills-t, aztán ha megunták hallgassanak Ramonest, The Clash-t, Sex Pistolst, Discharge-ot, GBH-et, Anti-Nowhere League-et vagy U.K. Subst.
Búcsúzóul és miheztartás végett idelinkelném a Poison Ruin egy élő fellépését, ahol a KEXP kiváló hangmérnökeinek köszönhetően úgy szólnak, ahogy lemezen is kellene: koszosan, de faszán!
