Alig két évvel a Cure album után az ERRA visszatért a hetedik nagylemezével, és már a címből is látszik, hogy most egy kicsit másban gondolkodnak. A silence outlives the earth nemcsak hangulatában komorabb, hanem még a címadásban is kilép a komfortzónából — ez az első albumuk, ami nem egyetlen szóval próbálja összefoglalni magát, mintha most már egy szó egyszerűen kevés lenne ahhoz, amit mondani akarnak. 48 perces játékidő egy egységesen komorabb, befelé forduló atmoszférát keretez.
Zeneileg persze nem fordul ki magából a zenekar: továbbra is a rájuk jellemző progresszív metalcore‑vonalat viszik, technikás, néha djentesen pattogó riffekkel, rétegzett gitárharmóniákkal és Jesse Cash (tiszta ének) és J.T. Cavey (scream) énekkettősével. Mintha ugyanabból a mozdulatból lendülnének tovább, csak nagyobb súllyal és mélyebb szándékkal — mintha most tényleg több lenne a mondanivaló.
Ezek mellett úgy tűnik, hogy a lemezt felvezető dalokban még erősebben kirajzolódik az a dinamika, amit a zenekar évek óta csiszol: fejest ugranak a jellegzetes, szárnyaló, álomszerű dallamok és a nyugtalan, összetett gitártémák közti kontrasztba. A gore of being kicsit nyersebb, egy olyan breakdownnal, ami nem egyszerűen megszólal, hanem rád zuhan, míg az echo sonata a dallamosabb oldal felé billen, nagyobb légtérrel, ami finoman el is távolítja a hagyományos metalcore‑keretektől. Ezek azok a pontok, ahol a hallgató igazán könnyen tud kapcsolódni az anyaghoz, hiszen már ismerősek.
Ahogy közelítünk az album középső szakaszához, a silence outlives the earth egyre inkább a sötétebb, atmoszférikus oldalát mutatja, és a dalok itt már szinte egymásba folynak. A hangsúly inkább a fokozatos építkezésen és a lebegőbb hangulatokon van, nem a hirtelen váltásokon - ez a rész néha nagyon működik, máskor meg kicsit elhúzott, mint amikor egy jó ötletet pár perccel tovább visznek a kelleténél. A black cloud ennek az érzelmi csúcspontja: Jesse Cash édesapjának elvesztése adja a dal alapját, és ez a súly érezhető is, mégsem húzza le a hallgatót — inkább egy csendes, lassan kibomló fájdalom, amelyben ott van a feloldás lehetősége.
A cicada siren és a lucid threshold ezt a vonalat viszik tovább: előbbi inkább lebeg, szinte súlytalan atmoszféra hajtja, utóbbiban pedig van egy olyan felfelé rántó érzés, mintha valaki a hajadnál fogva cibálna ki a gödörből, mielőtt túl mélyre süllyednél - csak közben még mindig ebben a lassan mozgó, ködös zónában maradsz.
A lemez utolsó három száma már teljesen egyben mozog: mintha az ERRA itt direkt elengedné a különálló dalstruktúrákat, és inkább egy hosszabb, sűrűbb ívet húzna végig a végjátékban. A the many names of god szaggatott, djentes lüktetésekkel dolgozik, mintha a riffek folyamatosan megtörnék a talajt a lábad alatt — ez a fajta zakatoló húzás sokaknak ismerős lehet innen‑onnan, és nem titok, hogy az ERRA mindig is tisztelettel bánt azokkal, akik ezt a vonalat először kimaxolták — itt különösen érezhető a Meshuggah‑féle iskola hatása. A the gut of the wolf finoman beengedi az elektronikát, nem újdonság ez a zenekarnál, de itt kicsit hangsúlyosabban ad egy hidegebb, gépies vibrálást a dalnak. A twilight in the reflection of dreams pedig tényleg olyan, mint a címe: álomszerű, lebegő, mintha lassan szétfolyna. Ez a három dal együtt adja ki a lezárást — egy hosszabb, folyamatosan változó ívként vezetnek át a végjátékba, és itt teljesedik ki igazán a lemez.
A silence outlives the earth összességében egy jóval sötétebb, egy befelé forduló fejezete az ERRA történetének. Tizenkét dal, amelyek végig ugyanazt a törékeny, mégis súlyos világot járják be: a veszteség, a gyász, a szétesés és az újra összerakás lassú, sokszor fájdalmas folyamatát. A progresszív metalcore és a djentes, modern groove‑ok továbbra is a gerincet adják, de most sokkal több a lebegés, a lassú kibomlás, a „széthullok, de valami mégis visszahúz” érzés. Nem mindenhol akarnak odavágni — néha inkább visszafognak, és ilyenkor kicsit túlságosan is belecsúsznak a saját ködös hangulatukba. Ez néha működik, néha meg pont emiatt úszik össze a kép. És bár a silence outlives the earth nem olyan karakteres, mint a Cure vagy a Neon, mégis van benne valami, ami miatt érdemes visszatérni hozzá.
