Poppy egy kiemelkedően sokoldalú művész. Már 2014-ben figyelmet keltett performansz videóival; azóta adott ki könyvet, ambient lemezt annak olvasásához, képregényt, hét studió albumot – számos módon kifejezi magát. Megújul, változik, kísérletezik, közben egyszerre érdekes és hátborzongató.
Három előadó lépett fel aznap este a Barba Negrában. A villamos vonalán bekövetkezett baleset miatt kísérőmmel késve érkeztünk, így lemaradtunk az első együttesről. Az amerikai rapcore Fox Lake azt állítja magáról, “képzeld el a Limp Bizkitet, csak sokkal durvábban”. Mi tagadás, jómagam tényleg elképzelni tudom csupán, ám szerencsémre Garda Zsuzsa blues énekesnő már javában a helyszínen tartózkodott. Elénk szalad a bejárathoz, gyorsan elhadarja nekem a friss élményeit hangrögzítőre. “Nekem nagyon tetszett. Nem volt megállás, feszes ütemet diktáltak, széthajtottak mindenkit. Kétszer tartottak számok között szünetet, a frontember viszont folyamatosan kommunikált a közönséggel (táncoljatok, alkossatok kört, gyertek ide…). Összefolytak a nóták, lendületes volt, szakmailag is tökéletes, nem tudok benne kifogást találni egyáltalán, halál precízen és tisztán játszott mindegyikük, s közben tettek bele szenvedélyt is, tehát nem ledarálták az egészet a picsába” – csicsergi a telefonomnak lelkesen, a napközbeni fellépéstől megfáradt hangján.
Éppen levegőért kap, midőn triónk már indul a sátorba megtekinteni a második zenekart.
Az eredetileg post-hardcore Ocean Grove 2010-es megalakulása óta nu metallá transzformálódott. Melegítős régi Korn-hangulatban lépnek színre “Jump! Jump!” felkiáltással, Dale Tanner a monitoron ugrál. Szakértő fejjel megállapítjuk, hogy ugyanolyan prímán énekel, mint ahogy screamel. A helyszín majdnem tele van, a pályán reagálnak az energiára, integetnek, csápolnak. Twiggy Hunter bőgős mozgalmasan ad elő, konferál is, buzdítására circle pit kezdődik. Egy alkalommal helyet, avagy hangszert cserélnek Tannerrel; számomra nem teljesen egyértelmű, ki mit csinál pontosan ebben a csapatban, és ezen cikk írása közben átnézve a tagság lebontását, Nekik sem. A tisztázatlan posztok ellenére, ütős műsort tesznek le az ausztrálok. Kísérőm (ejtsd: legjobb barátom) felhívja figyelmemet rá, mennyire remekül megdobják fényhatásokkal a showt. Valóban nem a szokásos félhomály uralkodik a színen, sőt, kész cikázás megy. A szett végén kiemelik Ryan Burnett gitárosukat. Jó, ezen van mit reklámozni, én is aláhúznám egy Architects, egyben While She Sleeps turnétag jelenlétét.
Ahogy szünetben hármasunk a pult irányába trappol, Híresember tanár úr kapja el a karomat. Még a tavalyi Rockmaratonon vettünk részt együtt Szénégető Ricsi páratlanul kedves meghívásának eleget téve egy-két kerekasztal-beszélgetésen. Megörülünk egymásnak, majd Zsuzsival lepacsizva egyből buzgó egyetértésben megbeszélik, milyen állati fasza volt a Fox Lake. Mogorván morogva állapítom meg, hogy valamiről tényleg lemaradtam, hiszen az előző mulatság sem volt fapados. Hallgassatok rájuk, meg ha legközelebb jönnek, tutira nézzétek meg. A nagy szociális életben egy pillantást vetek az amúgy bőséges merch pult felé. Általában közelről végigvizslatom, és arról is beszámolok Nektek, most azonban roppant elfoglalt vagyok, Varga Krisztián (Thy Catafalque live) gitáros csapódik a brancsunkhoz. Hát igen, Poppy sokakat izgat, ez nyilvánvaló.
Poppy suttogó mantrázással szökell a pódiumra, aztán bedörren a Bruised Sky. A színpad ránézésre profi, letisztult. Itt inkább a sötétebb, sziluettes, kék-fehér megvilágítás a jellemző. A mikrofonállvány csillog a kékes fényekben, mint a póni fasza, főszereplőnk ellenben főleg fel-le figurázik, lejt, pattog. Ralph Alexander dobos immáron 2019 óta üt Poppy mögött, Ő maga azt állította, hogy ez a legnagyobb produkció, amiben eddigi életében része volt. Most egy átlagosnál magasabb emelvényen kerekedik fölénk. Akár a többiek, Ő is maszkot visel. A teljes tömeg visong, pogozik, elől megőrülnek; a Time Will Tellt harsogva zengik. Setlistet tekintve többségben klipes dalokat kapunk, az idei Empty Hands lemezről összesen négy tracket. A turné címadója, a Constantly Nowhere pont nincs köztük. Rögtön a második viszont a BLOODMONEY, amelyért hősünk lett az első női előadó, aki Best Metal Perfomance kategóriában Grammy jelölést kapott.
Számomra Poppy éppen a videós, önkifejező, elborult képi világától különösen érdekes, ez pedig elmaradt. Vitán felül látványos volt a nonfiguratív vetítés, jól nézett ki minden és mindenki. Ezzel szemben a sokatmondó vizualitást, gondolatiságot, mely a művészetének vaskos része, hiányoltam. De volt füst. Füst az volt, igen, rengeteg. Poppy egyszerűen jön és zenél, a hallgatóság meg bulizik. Technikáját tekintve meggyőző volt, bírja szuflával a hörgést, tiszták a magasak, határozottan megtámasztja az üvöltést, Zsuzsi szerint pedig amikor nem találja el a hangot véletlen, akkor visít. A fináléban konfettieső dörren. A ráadásban, a new way out közben egészen a Barba Negra legvégéig elérő óriási össznépi circle pit fejlődött, méghozzá akkora, amilyet évek óta nem látni metal koncerteken. Hát mit mondjak, hosszúra nem nyúlt a Poppy-program, mert 60 percnél alig volt több, szóval nem egy öregprogosan túlgondolt maratont kell elképzelni, cserébe iszonyatosan megmozgatta a rajongóit.
fotók: Adamrossi Williams
