A Wolf Alice egy angol gitárzenekar – szándékosan nem írtam, hogy rock vagy pop, mert lényegében mindkettő. A londoni együttes sikeresen lett próféta a saját hazájában, úgy, hogy a szigetországon kívül a rockzenei platformok alig emlegetik őket. Ha oldalunk kereső felülete nem téved, mi sem írtunk még róluk.

Nos, a négyes az előző évtized legelején alakult, és odahaza gyorsan, már az első lemezzel bekerültek a zenei körforgásba. Azóta pedig szépen lépegetnek előre, a különféle szakmai díjas jelöléseket idővel díjakra váltották, és tavaly nyáron hozták ki ezt a negyedik lemezüket.

A borító alapján a gyanútlan hallgató egy, a hatvanas évek közepére fókuszálva retrózó lemezre készülhetne. A zenekar Lzzy Hale-je (a Halestorm után szabadon) a gitározó, zongorázó és az egyéb billentyűs hangszerekért is felelő, egy személyben fő dalszerző-énekesnő, Ellie Rowsell. Ellie együttese azonban nem ragad le az említett évtizednél, hanem a brit inváziótól elstartolva, a ’80-as évek kivételével a huszadik század második felének szinte az összes könnyűzenei irányzatából merítenek.

A stúdióban az a Greg Kurstin volt a négyes segítője, aki elsősorban a mainstream pop vonal producereként ismert, de dolgozott a Foo Fighters-szel, illetve Liam Gallagherrel is. Emberünk tehát mindent tud a kortárs slágerekről. Ebbéli tudására azonban a Wolf Alice ezen a negyedik lemezen nem igazán tartott igényt. A The Clearing fő erénye, más nézőpontból vizsgálva épp a hátránya a változatossága. Itt ugyanis nem biztonsági időutazós játékról van szó, hanem ömlesztve kapjuk a nyakunkba a félakusztikus sláger-rockot, a progresszív törekvéseket, az altató dallamokat, a művészkedéssel, kísérletezéssel együtt.

Fotó: Rachel Fleminger Hudson

A nyitó Thorns inkább csak egy dalformát magára öltő felvezető, az első valóban dalszerű szerzemény a korai Rolling Stones-ra emlékeztető lüktetésű Bloom Baby Bloom. Az első bátor, progresszív rockba hajló kísérletbe is gyorsan belefuthatunk a Leaning Against The Wall képében. Az olyan slágerek meg, mint példának okáért a félakusztikus Passenger Seat talán még Sheryl Crow vagy Shania Twain harminc évvel ezelőtti lemezeiről sem lógnának ki. A lebegős Play It Out leginkább egy kávézóban, közvetlenül a záróra előtt előadva állná meg a helyét. A Bread Butter Tea Sugar újfent tipikus, érzelmi kilengések nélküli háttérzene, melynek hallatán az ember csak a vége felé, a szólóbetétnél kapja fel a fejét.

A lemez második fele amúgy is az elmélkedősebb dalok terepe. Ebben a körben harmadikként elég csak a folytatásban érkező, blues-os Safe in the World-öt említenem, nem beszélve a Midnight Song altató szopránjáról. A zenekar a White Horses-szal jut legmesszebb a saját ’60-as évekbeli gyökereitől, ebben a dalban a shoegaze és az alternatív rock irányába mozdulnak el. A záró The Sofa pedig bár kicsit hosszúra lett nyújtva, a maga kellemes zongoratémájával és lassan terebélyesedő hangszerelésével ideális levezető.

A zenekar a negyedik lemezén – feltételezhetően a bizonyítási vágytól fűtve – szabadjára engedte a művészi hajlamait, és egy sokszínű felvétellel jelentkezett, melyet helyenként széttartónak is nevezhetnék. A dalok érzelmi töltete azonban elsősorban Ellie Rowsell sokszínű vokálja miatt ebben a folyton változó közegben is átjön. A sok akusztikus részt, a karcos témák szembeötlő hiányát pedig csak akkor kérhetném számon a négyesen, ha nem tudnám, hogy annak idején akusztikus duóként indultak.