A meglepetés az, amit a legkevésbé lehet (el)várni egy karizmatikus előadó tizennegyedik lemezétől, pláne ha szólólemezről van szó. A jó öreg Steven Patrick azonban engem legalábbis meg tudott lepni ezzel, a március elején megjelent albummal. A Make-Up Is a Lie című korongon ugyanis Morrissey kis túlzással mindent felvonultatott, amihez az elmúlt bő négy évtizedben köze volt – igen, még az a bizonyos megkerülhetetlen zenekar is tetten érhető egyes szerzeményeken.

Nem állíthatom, hogy emberünk nélkül más lenne a szigetországi alternatív rock (britpop), azt azonban igen, hogy az a bizonyos zenekar – nevezzük is gyorsan a nevén -, a The Smiths a ’80-as évek közepén, fennállásának röpke öt éve alatt legalább annyit hozzátett az angol könnyűzenéhez, mint fél dekáddal korábban a hasonlóan rövid pályaívet leírt Joy Division.

Sokak szerint Morrissey Johnny Marr gitáros nélkül félkarú óriás, de még ha az is, a saját jogán ezzel együtt is megkerülhetetlen figura. Elegáns outfitjével, jellegzetes baritonjával, teátrális előadásmódjával látszólag nem sok köze van a britpop halmazába sorolt dolgokhoz. AlteRnaTív pop/rock-jával mégis leginkább ehhez a nehezen megfogható halmazhoz sorolható. Ennyi évvel a négy zenekari lemez után tehát jobban tennénk, ha nem a The Smiths-hez viszonyítanánk az X-edik szólólemezt, de Morrissey esetében képtelenség elvonatkoztatni az utóbb a komplett angol könnyűzenét behálózó és tápláló gyökerektől.

A nyitó You're Right, It's Time a maga lendületes, de mégis szellős, felszabadult voltával kapásból a ’80-as évek közepére röpteti a hallgatót. A címadó inkább kamara pop, mintsem alternatív rock. Az instant hatás kifejtésére alkalmas Notre-Dame-ban nyomatékos szerepet kap az elektronika. A Roxy Music-tól „kölcsönvett” Amazona pedig, mint feldolgozás furcsán hat a lemez első felén, de Bryan Ferry-ék zenekara még a későbbiekben is szóba kerül. Morrissey kétségtelenül tud valamit; a másoktól kínos la-la-lázás neki még mindig jól áll – lásd a sztorimesélős Headache, ahogy a Moz-féle melankólia is képes a régi fényében tündökölni (Boulevard). Utóbbi tökéletes hangulati ellenpontja a dallista következő darabja, az elsőre játékosnak tűnő Zoom Zoom The Little Boy.

A funkys lüktetésű The Night Pop Dropped meg egy újabb árnyalatot hoz a Moz-féle palettáról. Ki kell még emelnem a melankolikus Laster Bangs-et – ennek a bizonyos dalnak a szövegében kerül elő ismét a Roxy Music -, az ambientes Many Icebergs Ago hangulattémáját, illetve a záró, folk rockba oltott The Monsters of Pig Alley-t. Utóbbi a nyitódalhoz hasonlóan, de más megközelítésben juttatja eszünkbe a The Smiths örökségét.

A Make-Up Is a Lie nyilvánvalóan nem veheti fel a versenyt a The Smiths lemezekkel, ahogy a Your Arsenal-lal vagy a Wauxhall and I-jal sem érdemes párba állítani, azonban a múlt terhét cipelve, hatvan és hetven között félúton több mint tisztességes teljesítmény.