Március 20-án Chuck Norris halálhíre digitális ravatalozóvá változtatta az internetet, igaz Braddock ezredes távozása nélkül is gyász a hangulat, amin a Neurosis szintén aznap ledobott meglepetés albuma sem segít.

Ha egy kultikus, akár műfajteremtőnek is nevezhető és aktuálisan bizonytalan státuszú zenekar tíz év után a semmiből új lemezt pottyant, akkor a rajongók és tisztelők első reakciója minimum egy néma sikoly, a második viszont egy kevésbé reflex szerű, inkább pragmatikus gondolat: létezik a Neurosis Scott Kelly nélkül? 

Kelly a metál bulvárban (is) sokat szellőztetett családi ügyei után 2022-ben hátat fordított a nyilvánosságnak, illetve a bandatagok is elhatárolódtak zenész társuktól, ami a morális megfontolásokon túl az érték mentés célját is szolgálta. Örök dilemma, hogy leválasztható e a művész a műalkotásról, ami talán a Neurosis esetében nem okoz akkora fejtörést, ha frontember nélküli alkotóközösségként tekintünk rájuk (ami speciel nekem nem esik nehezemre, mert mindig is így láttam őket).

Kelly helyét most ebben az alkotó közösségben Aaron Turner vette át, akit az Isis-ból ismerhet a nagyközönség, illetve értékmentés témában is van némi tapasztalata a történelmi-politikai klíma indikálta névváltoztatási hercehurca mentén. A Neurosis nem brandelte át magát és Turner integrálásával sem lett NeurISIS belőlük, helyette azt a lemezt szállították, amit egy kultikus, akár műfajteremtőnek is nevezhető és aktuálisan bizonytalan státuszú zenekartól tíz év után várnánk.

An Undying Love for a Burning World vitathatatlanul egy korlenyomat, ami már a címében sem árul zsákbamacskát: ez bizony 2026 soundtrackje, ami tartalmilag nem tűnik túl optimistának, formailag viszont megkapjuk azt a fajta progresszivitást, ami egy ilyen hosszú kihagyás után elvárható, még akkor is, ha a kísérletezőkedv a műfaji határokon belül marad.

Most sincs persze komolyabb elmozdulás a jól bevált toposzoktól, így azt kapja a Neurosis rajongó amire vágyik, egyedül a keverés “technóbb”, de mielőtt bárki a szívéhez kapna, ezt a jelzőt most valóban a technológiai értelmében használom arra a némiképp induszriálisabb, ridegebb megszólalásra, amit helyenként a samplerekkel csiholt zajok, hangulatfestő elemek fokoznak tovább (nyilván állandó hangmesterük, Steve Albini hiánya is befolyásolja az összképet, de én úgy gondolom vele is ebbe az irányba mentek volna tovább).

A profetikus introval (We Are Torn Wide Open) felvezetett Mirror Deep nem sokat faszozik és rögtön a hallgatóra dob egy jókora betontömböt, amit a fentebb említett indusztriál zajok, illetve sludge-os belassulások súlyosbítanak. A First Red Rays éteri bevezetője is csak rövid pihenőt engedélyez mielőtt sormintát csinálna a hömpölygő doom és a dühös post-metal témák váltogatásával, illetve itt már egy kis tiszta ének is befigyel.  A bólogatós Blind a lemez legjobbja, Turner itt átmegy Phil Anselmoba, viszont nem a Pantera, inkább a Down lehetne a referenciapont. A Seething and Scatter veleje megint az a fajta prog / sludge / metal keverék amiből a Mastodon csinált karriert, jó kis trippelős már-már kraut-rockosan elnyújtott középrésszel, csak hogy még ütősebb legyen a noise-os befejezés.

Az Untethered a maga négy percével a legkompaktabb nóta, de így is van benne annyi ötlet mint a többi monolitban, lásd az In The Waiting Hourst, ami 9 percben mondja fel a leckét post-metalból a korábbiakhoz hasonló struktúra mentén. A katarzishoz fokozáson keresztül vezet az út, melynek során különböző hosszúságúra nyújtott csendes és hangos részek váltják egymást, amit nyilván nem a Neurosis talált fel, de a műfajba integrálás tekintetében elévülhetetlen érdemeket szerzett.

Az album záró negyedórás Last Light is ebből a receptből főz, annyi különbséggel, hogy ez egy többtételes, lass(abb)an vánszorgó monstrum, amely az elektronikus intróval felvezetett szokatlanul optimista első rész után egy baljós Swans-os átvezetővel kíséri a hallgatót a sokkal fenyegetőbb végkifejletig, csak hogy meglegyen a keretes szerkezet. 

Összességében örömteli, hogy a Neurosis összeszedte magát és képes folytatni, sőt élőben is megmutatja magát (a montanai Fire In The Mountains fesztiválon lépnek hét év után újra színpadra), viszont az An Undying Love for a Burning World nem olyan album lett ami feltétlenül kellett a világnak, sokkal inkább az, amit ez a világ megérdemel.