Ha létezne ilyen, a Dream Theater bátran ringbe szállhatna a legátfogóbban dokumentált életműért folyó versenyben. Mike Portnoy-ékat talán csak a Pearl Jam tudná lenyomni a hivatalosan kiadott koncertlemezek számát illetően, a Metallica utóbb letölthetővé tett koncertfelvételeit ebben a körben nem emlegetném.

November második felében jelent meg a jubileumi párizsi koncertfelvétel – még arról a kiadványról is meg kellene emlékeznünk –, március közepén pedig már be is futott ez a soron következő élő anyag. Akik hozzám hasonlóan bő két és fél évtizede követik a Dream Theater viselt dolgait, bizonyára emlékeznek a zenekar egykori házi kiadványaira, az Ytsejam Records színeiben megjelent speciális anyagokra.

A Sony istállóhoz tartozó német InsideOut Music hátterével néhány éve elstartolt Lost Not Forgotten Archives sorozat részben azon Ytsejam Records-os felvételek ismételt megjelentetése, részben újabb különlegességek publikálása miatt indult. Az egységes külső megjelenéssel bíró darabok száma pedig lassan már eléri a kéttucatnyit. Egynémely kiadványról ezeken a hasábokon én is megemlékeztem a maguk idején ITT, ITT és ITT.

Ha már belefutottál legalább egybe a sorozat darabjai közül, tisztában vagy vele, hogy ezek a kiadványok nem a csapattól jól megszokott tripla CD/Blu-ray kombinációk, hanem zömmel egy lemezes audio CD-k. A Live In Tokyo, 2010 is ilyen. A kiadvány különlegességét, a megjelenés miértjét a csomagoláson lévő matrica adja/nevezi meg. Még a tavaly novemberi koncertanyag a negyven éves jubileum mellett Mike Portnoy visszatérését volt hivatott megünnepelni és dokumentálni, addig ez a felvétel a mester egykori leköszönő koncertjének lenyomata.

Mindössze öt plusz két egybemosott dalról van szó, a menetidő mégis egy és negyed óra. Az a bizonyos két összevont tétel, vagyis a záró Pull Me Under/Metropolis medley mellett a CD-re és dupla LP-re került műsor a késői korszak esetenként kevésbé nyilvánvaló darabjaiból szemezget. Bár a Dream Theater esetében a folyton mozgásban lévő setlistből eredően relatív, hogy mit tekintünk kevésbé nyilvánvalónak. A zenészek méltatásától ezúttal (is) eltekintenék, sokszor megtettük, és meg is fogjuk még tenni azt. A zenekar mindenkori Achilles-ina, a frontember, James LaBrie pedig hozza a tőle ebben a közegben elvárhatót – hangsúlyozom, hogy 2010-es, és minden valószínűség szerint a maga idejében nem a későbbi kiadás szándékával rögzített felvételről van szó. A rajongótábor másik vesszőparipája, Jordan Rudess hangszereinek túlzott előtérbe tolása álláspontom szerint nem érződik ezen a hat tételen.

A hangzásba a körülmények ismeretében nyilván nem túl korrekt belekötni – de a friss tripla anyaggal sem érdemes összevetni –, még egyszer hangsúlyozva, hogy bő másfél évtizede nem a megjelentetés céljával rögzítették a dalokat. Ugyanígy nyilvánvaló az is, hogy a sorozat további darabjaihoz hasonlóan ez a csomag is a keménymagnak szól; aki nem akar a dolgok legmélyére ásni, annak ott a Quarantiéme: Liva Á Paris.