A Christ Illusion a Slayer 2006-ban megjelent kilencedik stúdióalbuma, és sok szempontból fordulópontnak tekinthető a zenekar pályáján. Nem azért, mert új irányba indultak volna, hanem épp ellenkezőleg: mert tudatosan visszanyúltak a gyökerekhez, és újra azt a nyers, agresszív thrash metal hangzást helyezték előtérbe, amelyet korábban is imádtunk. Mikor máskor, ha nem Húsvétkor simogassuk meg együtt a lemezt!
Kerry King gitáros visszaemlékezése szerint a Christ Illusion-re szánt tizenegy dalból kilencet már 2004-ben demóztak, Dave Lombardo dobos közreműködésével. Lombardo ezzel szemben úgy emlékszik, hogy már 2003 elején elkezdett Kinggel dolgozni, amikor két demó készült el Lombardo otthoni stúdiójában. A Slayer eredetileg azt szerette volna, ha a Reign in Blood producere, Rick Rubin készíti az albumot, és erre volt is esély, mivel Rubin kezdetben érdeklődést mutatott. Elfoglaltsága miatt azonban újabb csúszás következett be a felvételekben. Mire a Christ Illusion munkálatai ténylegesen megkezdődtek, Rubin már a Metallica Death Magnetic (2008) produkcióján dolgozott, amit Kerry King később „kurva nagy pofonnak” nevezett. Bár Rubin nem vett részt közvetlenül a felvételekben, „executive produceri” minőségben mégis közreműködött. King kritikusan nyilatkozott erről, elmondása szerint nem is emlékszik arra, hogy Rubin jelen lett volna a stúdióban, és főként a végső keverés során adott tanácsokat.
Az album felvételei 2005 végén – 2006 elején zajlottak. A stúdiómunka fő helyszíne a The Pass és a NRG Studios (Los Angeles) volt. A lemez producere Josh Abraham volt, aki korábban inkább alternatív és nu metal előadókkal dolgozott, de itt tudatosan nyersebb, kevésbé polírozott hangzást céloztak meg. Ez volt az első Slayer album Dave Lombardo dobossal a Seasons in the Abyss (1990) óta, és a stúdiózás során nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a dobok élő, organikus hangzást kapjanak. A gitárokat minimális utómunkával vették fel, hogy megőrizzék a klasszikus, agresszív Slayer hangképet. A keverés során tudatos döntés volt, hogy az album szárazabb és direktebb legyen, szemben a God Hates Us All modernebb, tömörebb megszólalásával. A Slayer előző két albumához hasonlóan a Christ Illusion összes ritmusgitár-témáját Kerry King játszotta fel. Fő gitárhangzásként egy Marshall JCM 800 erősítőt használt az egész lemezen, és a gitárszólók mintegy 80%-át már a stúdiófelvételek előtt megírta. Bár eredetileg tizenegy dal készült az albumra, végül csak tíz került fel a végleges dalistára. Egy Jeff Hanneman által írt szám, a Final Six is szerepelt volna a lemezen, sőt Tom Araya egy interjúban ezt nevezte meg az album eredeti címeként. Kerry King később egy rádiós beszélgetésben elmondta, hogy a cím körüli döntések során az ő véleményét figyelmen kívül hagyták, ezért nem volt különösebben elégedett a végső választással. A felvételek idején Tom Araya egy hétvégi szabadságot vett ki, majd 2006. május 5-én egy kétórás epehólyag-műtéten esett át, emiatt nem tudta időben befejezni a Final Six ének felvételeit. Kerry King később utalt rá, hogy a dal egy speciális digipak kiadáson jelenhet meg ez végül 2007 júliusában meg is történt. A Final Six egy évvel később a Punisher: War Zone című film soundtrackjén is helyet kapott.
Dave Lombardo a világ egyik legjobb dobosa, ezen kár lenne vitatkozni. Nyilván megakarta mutatni a nagy visszatéréssel, hogy mit is tud ! Éppen ezért lett a Christ Illusion az egyik legjobb, ha nem a legjobb Slayer lemez. Tömör, mocskos, letaglózó és imádni való. Már alapból az is hatalmas, hogy két borítója van az albumnak a fránya cenzúra miatt. Már a gitárgerjedéssel kezdődő Flesh Storm is egy remek alap, ami egyből világossá teszi, hogy ahogy korábban is mondtam, ITT VAN LOMBARDO! Hááá’ kérem szépen miket perget az öreg rocker ebben a dalban? És ezzel kezdődik a lemez? Soha rosszabbat! Az ilyen pillanatok azok, amikor azt mondjuk, hogy nagyon hiányzik a Slayer. A refrén letisztult, egyszerű, ami átcsap egyből egy elmebeteg King szólóba, amit persze egy Lombardo kiállás vezet tovább. A szöveg egy megszálló erő szemszögéből íródott, ami különösen nyomasztóvá teszi. A hallgató egyből azt érzi, hogy a zenekar visszanyúlt a gyökereihez, amiért tényleg csak rajongani lehet. Esélyes, hogy itt sokszor elhangzik majd az “imádom” és a “rajongás” szavak. A Catalyst ugyancsak ezen a vonalon megy tovább, egy pillanatra sem hajlandó lassítani, sőt azt érezhetjük, hogy még magasabb fokozatra kapcsolt a zenekar. Itt már kevésbé a konkrét a narratíva, inkább egy érzés dominál: az erőszak mint felszabadító energia. Ezen a lemezen minden refrénért oda vagyok, hiszen tökéletesen megoldják, hogy a dallam ott maradjon az ember fülében, miközben a versékkel szétviszik a fejemet. A Skelton Christ hozza a tökéletes thrash riffelést, amire egyből rápakol Lombardo egy olyan duplázást, hogy a zene rajongók ujjonganak. Ha eddig nem kurjantottad el magad, hogy de ku@va jó ez a lemez itt tuti elfogod! Vagy, ha még vársz ezzel egy kicsit, akkor is Arayaval ordítod, hogy “Hail Satan!” A szöveg a vallási intézmények képmutatását támadja ami a zenekar egyik visszatérő témája. Az Eyes Of The Insane az egyik kedvenc dalom a lemezről. Szerintem ez az egyik legjobb Slayer dal a felépítése miatt. Folyamatosan húz befelé a dal, hogy aztán ne engedjen el. Minden egyes hallgatással azt érzem, hogy ebből még kell. Nem is értem, hogy Dave lábai, hogy nem esnek le a dal végére. A szöveg egy háborúból hazatért katona mentális összeomlását mutatja be. Eszméletlen, hogy miket tudtak ezek a csávók anno kitalálni. és, ha azt mondtam, hogy az Eyes az egyik kedvencem, akkor a Jihad-ra mit mondjak? Az elején mennyire királyul szól a lábcin? Van egy olyan húzása az egésznek, amire csak ez a felállás volt képes. Hiába imádom a Paul-al készült albumokat, el kell ismerni, hogy ez a lemez ott volt a toppon. Meg akarták mutatni, hogy még jelentős tényezők és ez sikerült is nekik! A zenekart rengeteg kritika érte, hiszen a dal egy terrorista szemszögéből íródott. Nagyon imádom a tévés bejátszáshoz hasonló végét a szövegnek, amihez a pergőn egy remek témát játszik, Dave. Ezek után vissza is kell térnie a bandának a zúzáshoz a Consfearacy személyében. A cím is szójáték („conspiracy” + „fear”). A dal a modern társadalom bizalmatlanságát és manipulálhatóságát boncolgatja. Ritmikai szempontból az egyik legérdekesebb darab a lemezen. Nem mellesleg az album legrövidebb dala, amibe eléggé sok mindent besűrített a zenekar.
A Catatonic egy instant Slayer történelem. Lassú téma, ami visszanyúl a kilencvenes évek elejére, amitől ez egy sokkal nehezebb dal, mint ami 200-as tempó felett van. Araya hangja megbabonázza az embert és nem tudja elengedni a dalt. A lassú king szóló tényleg a dal legszebb dísze. A dal vége felé meg, ahogy Tom kitartja az ordítást, attól még most is kiráz a hideg. A Black Serenade nekem mindig egy olyan dal volt, mintha az előző folytatása lenne. Mintha, írtak volna egy majdnem nyolc perces dalt,de hát az azért nem lenne túl Slayer-es. Ez az a dal, amit ezerszer meghallok más thrash metal zenekaroknál is. Nem tudom miért,de a refrént már annyi zenekar eljátszotta csak egy hangyányit másképpen, de az alapja ugyanez. A Cult remekül felkészít minket arra, hogy lassan vége a lemeznek. Egy remek alapozós dal, amire nem kérdés, hogy mozgatni kell a fejünket. Természetesen aztán megőrül az egész dal és felgyorsul. A tempóváltások hatalmas mestere ez a zenekar. Természetesen ismét a vallás került a célkeresztbe, amivel az embereket próbálják befolyásolni. Az albumot az őrült tempójú Supremist zárja, aminél nem is értem, hogy a King-Hanneman párosnak, hogy nem szakad le a csuklója. Igazi Slayer klasszikus, amivel egy tökéletes albumot, tökéletes módon fejeznek be.
Így a simogató végére érzem azt, hogy marhára kellene megint egy Slayer koncert. Mennyire király lenne, ha eltolnák ezt a lemezt az elejétől a végéig. Nem vagyok egy elvakult rajongó, de tény, hogy szarabb hely lett a föld mióta nem aktív a zenekar.
