Pár évvel ezelőtt döntött úgy a YouTube, hogy fel kell nekem dobnia a Hällas - Excerpts From A Future Past albumát, a borító pedig egyből megragadta a figyelmem: egy félig lerombolt, misztikus hatású torony felé közelít egy ismeretlen sötét alak, a kékes-zöldes árnyalatú kozmikus égbolt alatt. Egyből sejtettem, hogy egy nekem való retro heavy metal anyagról lesz szó, viszont egy évtizedet tévedtem. A Hällas sokkal inkább a 70-es évek progresszív rockjából merítkezik, hangsúlyos szintetizátorjátékkal és az emlékezetből örökre kitörölhetetlen ikergitár melódiákkal. Régóta ácsingózok már, hogy élőben is elcsíphessem őket, azonban Magyarországon még sosem jártak, és Ausztriában sem számítanak gyakori vendégnek, szóval egyből tudtam mi a dolgom, amikor kijött a legújabb lemezükhöz, a Panoramahoz (albumkritika ITT) tartozó turné. Irány Bécs!

Az Arena a nevével ellentétben egy Dürer nagyteremhez hasonló méretű klub, de így is aggódtam a nézőszámot illetően, fogalmam sem volt mennyire népszerű sógoréknál a Hällas. Végül a koncertet összeszervezték egy másik turnéval, így kaptunk még két előzenekart, róluk viszont jobb, ha nem írok. Mindkettő fellépés egy végeláthatatlan intrónak tűnt, és a közönség reakciója is kimerült a tisztességből tapsolásban, nem is igazán illettek a headlinerhez. Szóval ugranék is az est harmadik bandájára, az új-zélandi Earth Tongue-ra, akik már kellően felpörgették a hangulatot.

Egy pszichedelikus stoner/doom duóról van szó, Gussie Larkin énekesnő furcsa alakú gitárja pedig olyan mélyre volt hangolva, hogy végig azt hittem basszusgitár van a kezében. Tettestársa, Ezra Simons dobos is tartogatott meglepetéseket, a visszafogott témázgatásból kitörve, hirtelen eleresztett egy legalább 5 másodperces torokszakasztó üvöltést! Ezt még jó párszor megismételte a koncert alatt, abszolút a kedvenc pillanataim voltak, és amennyire váratlan volt elsőre, később annyira jól működött ez a kombó a málházós riffjeikkel. Viszonylag sokat énekelt párban az énekesnővel is, de olyankor alig lehetett bármit hallani belőle, ami nem tudom, hogy bug vagy feature. Lemezen is Gussie van előtérben.

És ha már lemez: a legutóbbi februárban jelent meg Dungeon Vision címmel. Világmegváltó zenéről persze koránt sem beszélhetünk, viszont egy nagyon feelinges és szórakoztató doom anyag, némi okkultizmussal megspékelve. A műfaj szerelmeseinek ajánlott, akkor meg főleg, ha olyan csapatokért is megdobban a szíved, mint a Castle Rat vagy a korai Ghost. Színpadon is jól működött a dinamikájuk annak ellenére, hogy csak ketten voltak. Egyből kevésbé álmosan fordultam volna rá a főattrakcióra, ha csak az Earth Tongue lett volna a bemelegítés!

A Hällas kezdése persze egyből felébresztett, évek óta vártam ezt a pillanatot! Underground bandához képest rendkívül impozáns színpadképpel érkeztek, a Panorama borítójáról ismerős portált idézték meg középen, a dob felett pedig egy hatalmas kristály lógott. Törte is a fényt rendesen, baromi jól nézett ki bevilágítva. A színpad szélein jégoszlopok is voltak, be is ugrott egyből a Seventh Son! Igazából az egész megközelítésben volt egy jó adag Maiden, én például nagyra értékelem, amikor már a turné látványvilágából meg tudod mondani előzetes tudás nélkül, hogy melyik albumhoz kapcsolódik.

A setlisttel léptek is egy merészet, ahogy felvonultak, az Above the Continuum monstre epikjébe kezdtek bele. 21 perces dalról van szó, ami igazából szinte ki is töltötte a koncert egyharmadát. Be kell vallanom, azért nem voltam felhőtlenül elégedett ezzel a választással. A lemez kontextusában tetszik, illetve a kísérletezés is ínyemre való, élőben ez a dal viszont jóval kevésbé működött. Atmoszférában is teljesen elkülönült a koncert többi részétől, nem is nagyon volt közönséginterakció. Aztán egyből szintet lépett a hangulat a Tear of a Traitor-tól kezdve, mégis csak az az igazi Hällas-sound.

Innentől viszont igazi népünnepélybe torkollott az este, amit még az a részeg páros sem tudott elrontani, akik legalább 5 embert öntöttek nyakon sörrel, köztük engem is. (Mennyire imádom, amikor olyan emberek furakodnak előre teli korsókkal, akik már meg sem tudnak állni a lábukon.)

Tommy Alexandersson énekes/basszeros az egyik legegyedibb hang, akit valaha hallottam. Van a hanglejtésében valami furcsa, ami sokaknak talán zavaró is lehet elsőre, de engem az első perctől fogva rabul ejtett, és mindezt élőben is stúdióminőségben prezentálta. Még a zongorás Bestiaust is, ahol teljesen ő volt a fókuszban. A Hällas énektémái azért így sem a Dickinson/Halford magasságokban járnak, viszont az egyedisége miatt végig azt érzem, mintha egy fantasy karakter énekelne, nem is egy lélegző ember. Ehhez kapcsolódik a fellépőruhájuk is, mindannyian fekete köpenyekben játszottak, ezüstösen csillogó vállvértekkel.

Olyan koncerten sem voltam még, ahol ennyi szinti kapott volna helyet a színpadon, Nicklas Malmqvist, a dedikált billentyűs mellett volt még 1-1 kikészítve a gitárosoknak is. Nicklas egyébként ismerős lehet a Blood Incantation legutóbbi albumáról is. (Mekkorát menne egy közös turné!)

A lágyabb zene ellenére kifejezetten energikusak voltak a zenészek a színpadon, az ikergitáros részeknél sokszor volt nagy összemosolygás, Tommy pedig rengetegszer buzdított minket közös éneklésre. Ennek legnagyobb pillanatai a Carry On (micsoda refrén!), és a Star Rider voltak. Utóbbi a banda legismertebb slágere, ahol már nem csak a szöveget, de még a gitár dallamát is rengetegen énekeltük! Ikonikus dal, ami tökéletesen összefoglalja miről szól a Hällas.

Sajnos borzasztó hamar elreppent ez a másfél óra, de nagyjából eljátszották az összes kedvencem, na meg elképesztő élmény volt végre élőben is átélni ezt a különleges hangulatú zenekart. Nem sok bandáért utazok külföldre, de miattuk legközelebb is megtenném!

 Fotók: Thomas Moe Ellefsrud, Pepa Zahoř, Laureline Tilkin. (Nem a helyszínen készültek.)