Chez Kane egy angol énekesnő, a Reckless pedig a harmadik nagylemeze. Továbbra is a 80-as évek hard rock játékszabályait tekinti irányadónak, és az előzetesen kiadott dalok is ígéretesek voltak. Aztán megláttam a lemezborítót…
Ígérem, nem eköré fűzöm fel a teljes lemezismertetőt, de egy kicsit azért beszéljünk róla! Ha már szóló-előadó, jó ötletnek tartom, hogy Chez szerepel a frontképen. Ezerszer inkább, mint valami összecsapott AI-rettenet, vagy egy online képügynökségtől 5 dollár 98-ért licenszelt sablonos minta. De akkor is, mi szükség volt erre az ízléstelen hacukára? Vagy ez egy reakció arra, hogy a kiadónál megjelent Cassidy Paris énekesnő, aki egy jó tízessel fiatalabb, ráadásul egy kategóriával jobb csaj, és emelni kell a tétet? Mindegy is, összpontosítsunk a tízdalos új lemezre, ami viszont kimondottan jól sikerült, még jobban is, mint a két elődje.
Madártávlatból nézve semmi sem változott. A skatulya a 80-as évek stílusában fogant dallamos rock, a fő példaképek a Vixen és Lita Ford, de a Bon Jovi, a Poison vagy a Def Leppard emlegetése sem visz tévútra. A dalszerző-producer személye is változatlan: Danny Rexon, aki főállásban a svéd Crazy Lixx főnöke. Az előző album kapcsán volt egy olyan gonosz gondolatom, hogy Danny a finomabb falatokat megtartotta az anyazenekarának, és itt a kevésbé ihletett nótákat dobta be a közösbe, de erről most nincs szó.
Az elődjéhez hasonlítva a Recklesst, néhány változásról is beszámolhatok. A legfontosabb, hogy a dalok kevésbé túlírtak, mondhatni, kompaktabbak. A billentyűk gyakrabban jutnak főszerephez, és szaxofonszólóból is többet hallunk. A leginkább üdvözlendő fejlemény azonban a saját karakter evolúciója. Ezúttal nem született olyan dal, amelyik egy korábbi örökzöld hasonmása lenne, a dalfelismerős ivós játék most elmarad. A másik, amit kiemelnék, az a hitelesség. Cheznek nem adatott meg, hogy valós időben kövesse a rádióbarát hard rock kikristályosodását és a zsáner legnagyobb slágereinek megjelenését, hiszen akkor még meg sem született. Mégis, 100 százalékban éli ezt a világot, sehol nem lóg ki a lóláb. A produkció pedig ügyesen támogatja ebben: a (gyaníthatóan gépi) dobok, a sok szinti, no meg a visszhang-effektek tökéletes illúziót biztosítanak.
Így jutunk el a lényeghez, az pedig továbbra is maga a zene. Nincs csattanó, sem drámai fordulat: amint korábban már szó volt róla, ezek a dalok jól sikerültek. Jobbára refrénközpontú, középtempós slágerek és rockhimnuszok sorakoznak a 41 perces albumon, még igazi ballada sincs. Nekem nem hiányzik, de a változatosságnak jót tenne. Akit olyasmi is foglalkoztat, hogy mondjuk milyen egy album íve, esetleg egysíkúnak találhatja emiatt. Akár még egy thrash metal album is szélesebb tartományt fed le tempó és dinamika terén, mint a Reckless.
Ha nevesítenem kellene pár tételt fogódzó gyanánt, biztosan a lemezindító dalpárossal kezdeném. Az elsőként elhangzó Reckless remekül adja meg az alaphangot, a refrénje elsőre ül, és még szaxofonszóló is van. Máris eldönthetjük, mennyire rezonál velünk Chez világa: ha tetszik, jöhet a többi kilenc hasonló téma, ha nem, gyorsan keressünk valami mást. Amíg a stílusbeli referenciákkal és a hangzás rétegeivel vagyunk elfoglalva, könnyen átsiklunk a szövegek felett. Ez maradjon is így, és inkább ne boncolgassuk a bulirock közhelyek közé csempészett szexizős sorokat. A kettes Personal Rock n’ Roll a legjobban sikerült téma, hihetetlen húzása van. Ha emlékszel a debütalbum Rocket on the Radio dalára, ahhoz mérhető ez is. Chez magabiztosan merészkedik a magasabb tartományokba is, akárcsak a hivatkozott „előzménytörténetben.”
Lesznek olyanok, akiknek a Night of Passion diszkós, synthwave-es világa már sok lesz. Újdonság, hogy a szinti ennyire domináns szerepet kapjon, ennek fontosságát az is mutatja, hogy Chez kísérőzenekara egy állandó billentyűssel bővült. A dal ártatlan pop-rock, bármelyik zenés szórakozóhelyen felcsendülhetne, senki nem hagyná el a termet. A kettővel későbbi Tongue of Love lehetne a párja, ami szintén remekül idézi fel azokat az időket, amikor még az MTV-s popslágerekben is volt gitár – legalább mutatóba. A lemez a B-oldal közepén sem ül le, pedig ez mára szinte iparági sztenderd lett. A Bad Girl és a Too Dangerous még löknek is egy nagyot a szerelvényen, ami végül az AOR-es Bodyrockkal fut be a végállomásra. Felüdítő menet volt, már dobnánk is be a zsetont az újabb körre.
Chez Kane harmadikra kiadta az eddigi legjobb lemezét. Ha a cikk elején felsorolt klasszikusokat már sejt-szinten ismered, kockázat nélkül meghallgathatod a Recklesst is. Úgy idézi meg a dallamrock neonfényes aranykorát, hogy közben egyre inkább megtalálja a saját hangját is. Szándékosan nosztalgikus, de képes mindezt friss ízekkel prezentálni. Ha mérleget vonunk, a pozitív serpenyőbe a hitelesség, az erős dalok, az önazonos produkció és a felemelő hangulat kerülnek – vagyis, ami a leginkább sarkalatos. A másikba pedig a kicsit egysíkú, csereszabatos témák, a butuska dalcímek és szövegek, meg persze a borító. Ez így összegezve egy erős négyes.
