Elő a hangszórókat, üljünk ki a teraszra, és hallgassuk a madarakat, ahogy az új Corrosion Of Confirmity albumra csiripelnek. Pepper Keenan és barátai visszatértek! A rozsdamentes, sallangos dolgok most is elkerülnek minket. Na, de akkor mit is kapunk?
Hihetetlen, hogy rohan az idő, hiszen eltelt nyolc év a legutolsó COC album óta, ami nem kevés idő. Ellenben most a zenekar hatvanhat percen keresztül, tizennégy dallal kényeztet minket. Az előzetesek alapján egy dupla albumra kellett számítani, ami így ennyi dallal reális is. A kérdés csak az volt a számomra, hogy vajon ennyi dalon keresztül érdekes tud-e maradni a zenekar. A választ már az első hallgatás során megkaptam.
Volt szerencsém, és tudtam időt szentelni az albumnak nyugalomban, amire nagyon régóta nem volt lehetőségem. Így csak ültem és hallgattam a lemezt, ami egy órára kiszedett a hétköznapok nyomása alól. Ez már egy jó pont, hiszen totál kiszakadtam a mostanában nyomasztó és nehéz időszakból.
A Good God/ Baad Man remekül van felépítve, nincs az ami mostanában annyira népszerű (gyors dalok majd lassú dalok) Már a nyitó dal első bluesos témája levett a lábamról, aztán persze egyből be is indul a dal és vele együtt az album is. A You Or Me pedig nem csak a kedvemet hozta meg,hanem kilóra meg is vett egyből. Imádom, ahogy Pepper gitárja szól. A dal kellően erős riffre épül, ami nehezen megy ki később az ember fejéből. Már itt megmutatkozik, hogy a zenekar hozzá azt a hangulatot, mintha mi is ott ülnénk a próbateremben vagy éppen előtte kint. Amúgy csupa bizalomra ad okot az album! Pepper, ha ilyen formában van, akkor mi lesz itt ősszel a Downnal? Na, de térjünk vissza mert The Handler végén is olyan szólót enged el az öreg, amitől csak a vakolatot tudom kaparni.
Az első lassabb dal a hatodik Run For Your Life képében érkezik meg. Bluesos lüktetés, lassú melankolikus dal, ami szinte végig egy hatalmas szóló, amit csak imádni tudunk. Annyira megvan a maga hangulata a dalnak, annyira magába tud szippantani. Nem is nagyon tudott elengedni ez a dal a sokadik hallgatás után sem. És amikor azt hinnéd nem tudnak meglepni jön a Lose Yourself eleje vagy a keleti beütésű Mandra Sonos. Igaz, hogy utóbbi inkább egy hangulatkeltésért felelős dal egy rövid ideig. Mondjuk a hangulat fenntartása az egész albumra igaz, mármint,hogy végig fenntartják a figyelmet és nem válik unalmassá sehol a lemez. Az Asleep On The Killingfloor-ra is igaz, aminek olyan atmoszférája van... Amikor pedig már azt hinném, hogy tényleg nem lesz itt már meglepetés, csak csendben lezárjuk a lemezt, akkor megjön a Brickman, ami számomra az album legjobb dala! Akusztikus gitár és egy igazi rock ballada, ami tele van élettel. Imádom, ez egy olyan dal, ami akár a temetésemen is szólhatna. Én ennyire lassú dalba nem tudom, hogy mikor zúgtam bele utoljára. Talán amikor a Mastodon feldolgozta a Starway To Heaven-t vagy a White Walkert. Az év egyik legjobb lassú dala.
Ez az év tele van várva várt albumokkal, nagyon sok lemez van még előttünk, de ez az anyag biztos, hogy ott lesz a TOP 10-ben. Imádom minden egyes percét. Csak azt tudom mondani, ha ilyen lemezek jönnek még az évben, akkor ez egy remek év lesz!
