Az éves ütemtervet pontosan betartva megérkezett az Amerikan Kaos harmadik nagylemeze is. A név az Annihilator-főnök Jeff Waters hard rock szerelemprojektjét takarja.
Ha ismered az Amerikan Kaos eredettörténetét, esetleg már vártad is a befejező részt, nyugodtan átlépheted ezt a bekezdést. A többieknek itt egy rövid összefoglaló. Jeff Waters kanadai gitáros (alkalomadtán énekes is) az Annihilator vezéralakja, egyben a thrash metal egyik legendás figurája. A ’20-as évtized elején kezdte azt érezni, hogy ebben a műfajban már elmondta, amit akart, és szívesen tenne egy kirándulást a hard rock területére is. A covid-járvány alatt látott neki a dalszerzésnek, azzal a céllal, hogy a témákból egyszer majd szólólemez formálódik. Végül három albumra elegendő dal született, ezeket Amerikan Kaos néven adta ki egy-egy év kihagyással. Az elsőn (Armageddon Boogie, 2024) leginkább a Van Halen-mániáját élte ki, a másodikra (All That Jive, 2025) pedig a lazább témák kerültek. Az idén március végén megjelent The Sheeple Swing a sorozat befejező része, amivel kapcsolatban annyit tudtunk előre, hogy erre a lemezre a súlyosabb dalokat szánta.
Nagyon szerettem az Annihilator-ben is, hogy Jeff sosem ragaszkodott mereven a thrash-sémákhoz. Voltak lassabb témáik, több poéndaluk is, és ezek remekül megfértek a tökélyre fejleszett zakatolós ritmusozás árnyékában. Ha valakitől, hát tőle szívesen fogadok zenei kikacsintásokat, akár nagyobb dózisban is. Az első lemez méltó volt a felfokozott várakozásokhoz, leginkább Chandler Mogel énekes karizmája miatt. Meg persze azért is, mert a csaknem három évtizedes éheztetés folytán bármilyen Van Halen-pótléknak örül az ember. A második és harmadik dózist már Stu Block énekelte fel, aki sajnos csak epizódszereplő lett Jeff mindent betöltő gitárbűvészkedése mellett. Mostanra a billentyűs szólamok is megfogyatkoztak, az idei csomagban puritánabb rockdalok sorakoznak. Szám szerint tíz, és mind saját, ezt a lemezt nem színesíti feldolgozás.
Ki kell mondanom: a The Sheeple Swing a trilógia legfáradtabb darabja. Hiába volt egy műfaji rendezőelv a lemezek összeállítása során, valahogy mégis úgy adta ki, hogy egyre kevésbé izgalmasak. A legelsőn a zenészek szinte lubickoltak a szerepükben, a másodikat pedig elvitte a hátán a produkció és a hangszerelés, feledtetve az ének deficitjeit. Az ideit azonban mintha csak muszájból készítették volna. A dalok valóban „metálosabbak” lettek, ezt nem vitatom, de az egyetlen izgalomforrás az maradt, hogy mikor üti fel a fejét egy húzósabb tempó vagy marconább riff. Én nem érem be ennyivel, ez kevés ahhoz, hogy újra és újra elővegyem és meghallgassam. A verzék különösen fantáziátlanok, és több dalnál is azt éreztem, hogy annyira kidolgozatlan, mintha csak egy vázlat lenne.
Az első viszont pont nem ilyen. A lemezt indító (I Won) The Hottie Lottery volt a felvezető nóta is, ami azt sugallhatná, hogy ilyen lesz végig. Tökéletesen építették fel, a refrénje kitörölhetetlen, az pedig egészen boszorkányos, ahogyan Jeff a légies, táncos lüktetést és a súlyos gitárjátékot összehozza benne. Nos, nem ilyen lesz végig. Jól sikerült még az Operation Hollywood, amire szintén igaz, hogy a könnyed középtempó és a vadóc riffek kontrasztja teszi érdekessé.
A basszusalapra építkező, rövid Last Breath legyen a harmadik, amit kiemelek, ebből mosolyognak ránk legszebben a Waters-védjegyek. Más szavakkal: ez is inkább gitározós dal lett. A legvégén a Trusted Thugsba került egy kis thrash-darálás is, mintha csak az anyazenekar Battered című dalát idézné. De több más önfeldolgozós részlete is van, nyilván szándékosan. Hogy van-e valami jelentősége, hogy éppen ezzel a dallal búcsúzik el tőlünk az Amerikan Kaos, azt nem tudom. A kalandnak vége, vissza a jó öreg thrash-hez?
Kezeljük a helyén az Amerikan Kaos projektet! Jeff Waters a hirtelen rászakadt szabadidejét hard rock dalok farigcsálásával ütötte el, leginkább a saját szórakoztatására. Ezeket aztán fel is vette, méghozzá költséges, analóg stúdiótechnikával, rangos és kevésbé rangos közreműködőkkel. Volt benne 29 durranásra elegendő puskapor? Persze, hogy nem, feleannyira sem. Ez a lemeztrilógia újabb példa arra, hogy ha egy zenekar túl sok dalt készít egyszerre, akkor nem a briliáns momentumokból lesz hirtelen több, hanem a fillerekből.
A The Sheeple Swing már a bödön alja, de egy-két hallgatás azért van benne. Semmi tragédia nem történt volna, ha esetleg a fiókban marad, de végül is nem fáj, hogy megjelent. A havi CD/vinyl konyhapénzt azért nem erre költeném.
