A szokásos pénteki album szemlézés közben megakadt a szemem a The Scratch Pull Like A Dog című legújabb albumának borítóján. A fekete-fehér képen néhány csávó driftel egy Volkswagennel, a numerikus rendszámon hunyorítva “BOWIE” olvasható, középen egy combig tetovált fazon lezserkedik, míg az előtérben egy kócos Converse-es srác nem tudom mit csinál.
A zene radarom a vizuális első benyomás alapján valami modern punkos, alternatív rockos dolgot orrantott, és igencsak meglepődtem, mikor lejjebb görgetve olyanokat olvastam a műfaj rubrikában, hogy folk metal, celtic punk, folk rock, nu metal, meg alternative metal. Az első háromtól kiráz a hideg (negatív értelemben) és kapásból vagy valami állatbőrökben sámándobot püffölő bagázs rémképe dereng vagy tahó kocsma punkot vizionálok, ahol erősen ittas fogatlan írek ápolják a kelta zenei hagyományokat.
A The Scratch-nek mégis adtam egy esélyt, mert egyrészt a borító nagyon nem volt pariban a műfaji definíciókkal, másrészt az “alternative metal” címke meg igen, szóval úgy okoskodtam, hogy az oldal szerkesztői biztos elírtak valamit. Mint utólag kiderült, nem írak el semmit, mindegyik definíció stimmel, viszont szerencsére nem abban a formában, ahogy azt a mindenféle előítéletekkel terhelt agyammal elképzeltem (sőt én még odacsapnám a progresszív rockot is a felsoroláshoz.).
A The Scratch egy ír zenekar és bizony ápolják a kelta zenei hagyományokat, viszont olyan finoman szövik bele a dalaikba, hogy elsőre fel sem tűnik, hogy mind a ritmika, mind a dallamvilág ezekből a folkos gyökerekből táplálkozik. Ezzel szemben az első meglátásom az volt, hogy ezek a fickók milyen különleges zenét csinálnak, pedig mint közben kiderült van azért átjárás a hagyományosabb kelta-punk színtér és a The Scratch prog-alter folkja között.
Egyrészt vendégszerepeltek a Dropkick Murphys For The People című albumán, cserébe Kevin Rheault DM basszer törleszt most a Pullin’ Teeth című dalban (ahol vagy az ő vagy Daniel “Lango” Lang ír akcentusában gyönyörködhetünk, ahogy a “lucky”-t formálja…minden iróniától mentesen, tényleg csodálatos). Szerencsére nem folynak össze a hatások mindenki marad a kaptafánál, ami azért jó, mert Dropkick Murphys-t nem hallgatnék magamtól, a Pull Like A Dog viszont már sokadszorra pörög a lejátszómban.
Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy miért asszociálok az Animals As Leaders-re a címadó hallatán - talán a fluid ritmusok és a progos gitártémák miatt -, minden esetre nem nagyon tudtam szabadulni ettől az analógiától a későbbiek során sem, de aki képben van a washingtoni proggerek dolgait illetően az szerintem érteni fogja az összefüggést. Annyival sem lehet leírni a The Scratch-et, hogy egy kelta folkba oltott prog rock izé, mert a Gladrags például egy akkora Rammstein riffel indul mint ide Berlin, az indusztriál metal-os képet a Static-X hangulatú vokál pedig még tovább erősíti.
A minimalista egyszálgitáros alapból repetitív techo-metálba tartó Cracks-re simán rádúdolható az Underworld-től a Born Slippy a Mother Of God pedig megint olyan mint valami elnyújtott Rammstein intro meg egy karcosabb Ministry téma keveréke. Az eklektika jegyében vannak aztán líraibb szerzemények (Spacer, I Hope All Is Forgiven), folk-crossover tekerések (Roses n Poses, Horsefly) meg a végére egy explicitebb íreskedés Susan O’Neill singer-songwriter minősítésű honfitársukkal megtámogatva.
Szóval a The Scratch folk-rock definíciója igencsak szerethető és magamból kiindulva az is bátran próbálkozhat vele, akit nem hoz amúgy lázba a torzított gitárokkal előadott népzene.
Fotó: Evan Doherty
