Amikor megtudtam, hogy Kenny Hickey és Johnny Kelly újra aktívak, ráadásul csatlakozott hozzájuk Kirk Windstein, akkor egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Az öröm könnycseppje volt ez, hiszen mindhárom figura, plusz Todd Strange – zsenik! Így egyértelmű volt, hogy már csak türelemmel kell lenni, amíg megjelenik, az akkor még Eye Am-re keresztelt zenekar első lemeze.
Azóta eltelt egy kis idő, és a zenekar Sun Dont Shine-ra változtatta a nevét, majd szépen lassan csepegtette a dalokat. Be kell vallanom, hogy a From Birth To Death-tel kapcsolatban voltak aggályaim. Az előzetes dalok alapján egynél sem éreztem azt, hogy igazán megtalálna. Kicsit deja vu érzésem volt, hiszen Kirk Windstein szólóprojektje is totálisan ígéretes volt a Dream In Motion dallal, azután pedig az album…
Persze vannak ellenpéldák is: a Black Label Society előzetes négy dala azt harangozta be, hogy az év legjobb lemeze van készülőben, mégis unalomba fulladt az Engines of Demolition. Így az aggódás ellenére azt éreztem, hogy van némi remény! Három éve, 2023-ban jött az első infó, hogy a zenészek egyesítették az erejüket. Sokkal hosszabb időnek tűnik így visszanézve, de ha belegondolunk, hogy Kirk mennyire elfoglalt – folyton az Eyehategod társaságában turnéznak jóformán, akkor nem is csoda, hogy ennyit vártunk a lemezre. Azt az elején tisztázni kell, hogy ehhez a zenéhez kell egy hangulat. Nem olyan, hogy csak egy unalmas csütörtök délután felpattintom, és hadd szóljon! Ellenkezőleg. Kennynek van egy nagyon sajátos orgánuma, ami nem mindig találja meg az embert, ehhez pedig még társul egy lassú, sludge-os zene. Egyáltalán nem könnyű terep, de ha az ember ráérez, akkor viszont nehezen ereszti el. Közel háromnegyed órán át foglal le a kilenc dal, ami pont kellemes hosszúság, szerintem.
Az embrióról készült albumborító már önmagában is felkelti az ember figyelmét, és elég okot ad rá, hogy bízzunk benne: itt valami jó fog születni! Amennyire magába szippantott a lemez, annyira nehéz szavakba önteni, hogy mit is érzek vele kapcsolatban.
Ez az album egy olvasztótégely, amely egyesít rengeteg, ma már old-school metal zenekart és stílust. Az albumot nyitó Power To Live is ezt erősíti bennem. Hickey hangja ezer közül is könnyen felismerhető már az első hangtól kezdve. A dal tökéletes bemutatója annak, hogy mire is képes a zenekar: a lassú húzástól a dallamokon át a nyakat mozgató sludge riffekig minden benne van, amire aztán persze Kirk hangja is rátelepszik – igaz, csak pár mondat erejéig. A Cryptomnesia kicsit megijeszt az akusztikus részeivel, hiszen manapság nagyon megy az a felépítés, hogy egy pörgős dal után ültessük le egyből az albumot. De szerencsére megmarad a húzás. Hangzás terén a zenekarban nem kellett csalódnom. Kenny és Kirk egyaránt remekül tud a saját hangzásával, stílusával érvényesülni, így nem oltják ki egymást.
Az egyik kedvenc dalom a lemezről az All You Wasted, ami kőegyszerű, könnyen megjegyezhető dallamokat foglal magában. Kenny hangja is lenyűgöz, de amikor megérkezik Kirk semmivel sem összetéveszthető morgása, az zseniális! A másik nagy kedvencem már első hallgatásnál is a Black To Red, ami egy sejtelmes riffel nyitja a dalt, utána pedig mindenki együtt mozog, együtt lélegzik, amitől remek húzása lesz. Johnny játéka ebben a dalban a legfelismerhetőbb, a legszerethetőbb. Tökéletes bizonyítéka annak, hogy nem kell mindent túlbonyolítani: a sima megoldások néha jobbak, mint a szuperbonyolult riffek.
De mégis… mitől olyan jó ez az album? Fogalmam sincs. Csak azt érzem, hogy a megjelenése óta szinte minden nap többször is végighallgatom. Ugyanaz, mint a Corrosion Of Conformity új albuma: egyszerűen jó, és kész. Nem is akarok róla regéket zengeni – hallgassátok meg, és találjátok meg benne magatokat. Az azért fontos, hogy senki se számítson egy Crowbar vagy Type O Negative anyagra. Noha a stílusjegyek megvannak, a zenekar remekül el tudott szakadni az anyazenekaroktól.
