Számomra abszolút hihetetlen kategóriába tartozik, hogy a Tankcsapda Mindenki Vár Valamit albuma idén tölti be a huszadik évét. Ez volt a zenekar tizedik stúdiós anyaga, ami egy igazi vízválasztó album lett. Hogy miért is az? A simogatás közben kiderül ez is!
Ez a lemez a 2006-os megjelenésével nekem rengeteg mérföldkövet tartalmaz az életemben. Nem csak egy sima lemez, hanem számomra ez A Tankcsapda-album. Persze, lehetett fikázni, hogy „leszarom a szobámat, nem csinálok rendet” nem a legjobb sorok, de azóta történtek sokkal kellemetlenebb dolgok is. A Tankcsapda ezzel a lemezzel lezárta számomra a nagybetűs korszakát. A zenekar fekete lemeze után elvesztettük egymást, elengedtük egymás kezét, de még a végére azért adtak rengeteg emléket. Tizenhét voltam, amikor megjelent az album. Emlékszem, hogy a California Über Alles klipforgatása után másnap valamilyen komoly vizsgám volt a gimiben, amire úgy mentem be, hogy szerintem még azért erősen szalonspicces voltam. Fiatalság, bolondság… Tizenhét évesen az ingyen alkoholnak és a jó hangulatú klipforgatásnak nagy ereje van. Azért ma már nem vállalnám ezt be… Ezzel a turnéval voltam utoljára a PeCsa szabadtéri színpadán Tankcsapda koncerten, aminél a Neck Sprain volt az előzenekar (micsoda koncert volt!). Annyi emlék van még ehhez az albumhoz, de nem akarok senkit sem untatni az én nosztalgiázásommal. Inkább nézzük meg, hogy milyen mai fejjel ez a lemez.
Az már az újrahallgatás elején kiderült számomra, hogy sosem fogok tudni objektíven írni erről az albumról a már felsorolt okok miatt, de egy albumsimogató szerintem nem is az objektivitásról szól. Mondjuk a zene sem feltétlen, de ez most teljesen mindegy.
Az albumot nyitó Rock a nevem sorait könnyű felismerni, Cseresznye legjobb riffjei közé tartozik ugyanis, amit nem lehet elfelejteni. Lukács sorai pedig tökéletesen leírják azt, ami a fejünkben járt annak idején. Nem hiába: minket is a rock & roll igazított az útra. Noha a könnyeimet morzsolom, miközben felidézem a régi emlékeket, mégis azt érzem, hogy ez az album ma is baromi aktuális és jó. Cserkónak volt egy olyan stílusa, amit nem tudom, hogy Attila hogy fog tudni prezentálni. Sidivel is ez volt csak a bajom, hogy ez a sound, ez a technika, ahogy megszólal a gitár, nehezen reprodukálható. Nem tudom, hogy más képes-e erre. A dobokat tekintve is ez a kedvenc TCS-albumom, mert a cinek annyira természetesen szólnak, annyira szép hangja van a pergőnek, ami tökéletes arányban van a lábdobbal. Megszólalásban nem hiszem, hogy alkotott valaha is jobbat a zenekar.
A Nem kell semmi egy sokat vitatott dal. Emlékszem, hogy régen is szakértők megmondták, hogy miért is szar. Szerintem nem az. Lehet, nem vagyok true underground arc, de én akkor is szeretem ezt a lemezt. Hiába az az egy gyengébb sor, a dal remekül össze van rakva, és átadja azt a frusztrált érzést, amit a postás érezhetett, amikor ki lett a töke mindennel. Ha pedig érzést vált ki, illetve ad át egy dal hibátlanul, akkor elérte a célját, szerintem! Lehet ezzel vitázni, de totál felesleges. Mindenkinek volt már olyan az életében, amikor tényleg el akarta engedni a gyeplőt, erre pedig ez a dal tökéletes példa.
Mostanában, miután lerakom a gyereket az oviban, sokat hallgatom a lemezt, és nem ritkán kezdem a California Über Alles dallal, hiszen annak a nyitó riffje valami zseni. Tök jól csinálták anno a srácok, hogy egy egyszerű dallam hogy állja meg a helyét három különböző módon is a dalban. Tökéletes példája a dal annak, hogy a kevesebb néha több. Tisztán emlékszem, hogy az érettségi utáni nyáron, mikor még nem vettek fel egyetemre, mennyire sokat adott ez a dal, mennyit hallgattam. Egyedül Lukács hörgését nem tudom a mai napig hova tenni. Azt teljesen feleslegesnek érzem a dalban, de amúgy nagyon jó iránymutató szerzeménynek gondolom.Az Egy van pedig a lendületével remek dal a mai napig, ha valahová sietek. Nagyon tetszik a dalban, hogy a gitár itt szerintem félig-meddig díszítő szerepet tölt be, pontosan tudja, hogy nem kell mindenhová bepofátlankodnia. A vallás témáját boncolgató dalt többféleképpen is olvashatja az ember, ami egy tök jó dolog, szerintem.
A Füst és lábdob sorai ma már ismertek, Fejes aranyköpése beírta magát a rocktörténelembe ezzel a dallal. Régen a klipen mindenki pörgött, hogy a medúzasapkás csávó hogy megőrült, és ez mennyire vicces. Ez a dal egy remekül összerakott nóta, amúgy a dobtémáit én nagyon szeretem, hiszen Tamás rendesen megmozgatja a hangszert benne, illetve pontosan érzi, hogy hová mit kell ütnie. A dal ereje abban is rejlik szerintem, hogy bárki könnyen a saját ízlése szerint tudja formálni a szöveget. A dal végén pedig, hogy beindul a punkosabb zúzás, egy remek ötlet volt, megint csak. A lemez címét is félig viselő Mindenki már egy komolyabb hangvételű, sötétebb dal. A riffek itt sincsenek túl bonyolítva, azonban mégis remekül megtalálják a helyüket. Talán pontosan ez az, ami az elmúlt húsz évben hiányzik nekem a zenekarból. Azt érzem ennél az albumnál, hogy minden mozzanat a dalokat szolgálja, nem pedig valami más egyebet. És tudjátok… mindenki vár valamit…Az Alagút végén egyértelműen még az előző lemez dalait idézi fel, az Agyarországgal egyetemben. A Holnapot éljem túl pedig visszakanyarít minket a Ha zajt akartok korszakba, amit én nagyon-nagyon kedvelek! Teljesen emlékszem, hogy anno a tévében csak a refrénből mutattak két szót, de már akkor is tudtam, hogy ez a dal a kedvenceim között lesz. Ezek után az Irgalom nélkül még inkább súlyosabbnak tűnik. A lemezen még három dalt találunk: a Dávid és Góliát, a Minden szó és a Hiányzol már a jól bejáratott TCS-vonalon mozognak.
Azt mondom mai fejjel is, hogy ez egy remek korlenyomat: tökéletesen megmutatja, hogy a kétezres években itthon egy olyan zenei fejlődés volt, egy olyan „ősrobbanás”, mint külföldön a kilencvenes években. Ennek a robbanásnak pedig a Tankcsapda megkerülhetetlen részét képezte, hiszen a három legsikeresebb albumuk ebből az évtizedből származik. Reméljük, hogy hamarosan elérkezik a következő ilyen sikeres időszak!
