A Bay Area thrash zenekarai, benne is az Exodus nagy kedvencem és korábban nem volt nehéz lelkesen írnom róluk (néhányszor még az elfogultság is fennállhat), pl. a Persona Non Grata-ért feltétel nélkül tudtam lelkesedni, most azonban kissé tanácstalanul vakarom a fejem a Goliath albumot hallgatva.
A Goliath régóta váratott magára, így 2025 januárban Steve „Zetro" Souza énekes távozása az Exodusból, hatalmas meglepetés volt, mert kifelé nem volt előjele a kirúgásának, a helyére megfelelő ember adta magát, szinte kéznél volt: tízéves szünet után Rob Dukes tért vissza az Exodusba. Én örültem Rob visszatérésének, mert nagyra tartom amit a zenekar frontembereként letett az asztalra és magasak voltak az elvárásaim az új lemezzel kapcsolatban, azonban az első videóra az volt a reakcióm, hogy ezen még csiszolhattak volna egy kicsit... Nem baj, egy klip nem mérvadó, majd a teljes album cd-ről hallgatva lesz az igazi!
Majd sorban jöttek az első reakciók, és szinte minden az albummal kapcsolatos komment, hozzászólás a két véglet: szeretik vagy utálják. Most itt van a teljes album, de én továbbra is kissé tanácstalan vagyok, vagy akár azt is írhatnám, hogy zavarban vagyok.
Az első meghallgatás után úgy érzem minden a helyén van: a Gary Holt riffek jelen vannak, Dukes remekül teszi a dolgát jellegzetes előadásmódjával, messze felülmúl mindent amit korábban hallottunk tőle, a dob és a basszus fel van tolva, Tom Hunting és Jack Gibson tökéletes párosítás és persze ott van Lee Altus, aki Gary Holt megbízható társa a dalszerzésben is.
Úgy látszik az Exodus kiváló formában van és megújult az énekesváltás után! De mégis, valahogy elsőre "nem ütött be" az album. Ilyen sem volt még Exodus lemezzel! Az első három meghallgatás után szerintem ennek még kell pár kör, mire bekattan-gondoltam. De még mindig vannak apróbb aggályaim. Úgy érzem a dalszerzés nem olyan jó, mint általában lenni szokott az Exodusban, nem sok szám hagy igazi nyomot maga után, a legtöbb eddig felejthetőnek tűnik-de ez persze idővel változhat többszöri hallgatás után.
Gary Holt számos interjúban kijelentette, hogy az új Exodus album a zenekar karrierjének egyik legkeményebb lemeze lesz, és az első két szám könnyedén származhatna bármelyik korábbi Exodus albumról anélkül, hogy meglepetés érne. A tempó és a súlyosság is megvan, a 3111 egy lassú és baljóslatú riffből heves erőszakkitöréssé válik, a Hostis Humani Generis ("Az egész emberiség ellensége") egy punk-ihlette thrash, de az album első igazi újítása a The Changing Me, amiben Dukes megosztja az énekesi feladatokat a svéd zenésszel/producerrel, Peter Tägtgrennel (Hypocrisy, Pain), és ez a párosítás egy kis európai ízt kölcsönöz a dalnak. Innen kezdődnek az album töltelékszámai, a Promise You This, meglepően vidám, de agresszív dal,és a The Dirtiest of the Dozennel együtt tisztára 80-as évekbeli thrash zenék. A lassú Goliath talán az egyik legsötétebb hangulatú szám, amit az Exodus valaha írt, amelyben Jack Gibson hangsúlyos és kiváló, de az igazi meglepetés az Exodustól Katie Jacoby hegedűjátéka(!). A Beyond The Event Horizon visszatérés ahhoz amihez az Exodus a legjobban ért agresszív thrash riffeket hozva, a Shovel Headed Kill Machine korszakának legjobb pillanatait idézi fel.
A 2 Minutes Hate és a Violence Works átvált crossover thrash-re, a Summon of the God Unknown egy tipikus 8 perces Holt-eposz, rengeteg riffel és szólóval, amelynek képében kísért az Exhibit A és B korszak-ott voltak hasonlóan hosszú nóták, de inkább ismét tölteléknek tűnik, anélkül telik el, hogy mély benyomást hagyna. A The Dirtiest Of The Dozen tökéletes záródal, egy igazi régi vágású speed/thrash, a Holt-Altus páros itt a legjobb.
Az album legtöbb dala határozottan középtempós.és akkor válnak a legerősebbé amikor a szokásos agresszivitást több dallammal keverik,így változatosabb és erőteljesebb számokat kapunk, de sajnos semmi sincs itt, ami a közelébe is érne az emlékezetesebb modern Exodus-slágereknek mint például Black List vagy a Deathamphamethaine. A Goliath modern hangzással old school szellemiségben készült, de akkor a legjobb amikor az Exodus visszatér a tiszta thrashez.
A Goliath az Exodus történetének leginkább csapatmunkával készült albuma, négy dallal, amelyek Lee Altus gitáros keze alól kerültek ki, míg a dalszövegek Gary Holttól, Rob Dukestól, Altustól és Tom Huntingtól származnak. Az albumot Andy Sneap vette fel és keverte, aki olyan zenekarokban végzett munkájáról ismert, mint a Megadeth, az Accept és a Judas Priest. A produkció tiszta, minden hangszer tisztán hallható, és itt érdemes kiemelni Jack Gibson basszusgitáros jelenlétét is, akinek észrevehetően hangsúlyosabb szerepe van a korábbi albumokhoz képest.
Mi hiányzik? A tipikus Exodusos dolgok. Mint a nyers és durva hangvételű Hostis Humani Genesis című szám. Egyfajta kísérletezés folyik ezen az albumon, ami zeneileg nem teljesen működik, a '92-es, sokat kritizált Force of Habit is hasonló volt, és véleményem szerint megint itt tartunk, bár ez ambiciózusabb kiadvány, mégis rutinszerű munka benyomását kelti,egyértelmű, hogy az album egyes részei jobban működnek mint a többi, egy dolog biztos: a reakciókból már látszik, hogy ez egy megosztó, vitát kiváltó lemez.
