A maratoni futó, a színész, a trombitás Michael Peter Balzaryt mindenki a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosaként ismeri. Meg a neve egyébként is Flea. Emberünk a középiskola óta Anthony Kiedis pajtása. Ők ketten végig bolondozták a ’80-as és a ’90-es évtizedeket. A 2000-es évekre kicsit lehiggadtak, némiképp megkomolyodtak, lassítottak a tempón; a zenéjük letisztult, ők maguk pedig megtisztultak.
Egyesek szerint a húzós groove-okkal együtt a varázsát is elvesztette a zenekar. Jómagam ugyan nem fogalmaznék ilyen sarkosan, de a huszonegyedik századi és mondjuk a Mother’s Milk-korabeli RHCP között nehezen tudnék érdemi párhuzamokat vonni – a Freaky Styley-időszakáról meg inkább ne is beszéljünk. Ettől függetlenül az utóbbi két Chili lemez, ITT és ITT nem csak szerintem sikerült meggyőzőre.
A kvázi ikerkorongok megjelenése óta több mint három év telt el, Flea szólóalbuma mégis váratlanul ért. Nem beszélve arról, hogy a Honora lemeznek kb. annyi köze van a RHCP albumok bármelyikéhez, mint a maratoni futásnak a filmszínészethez. Flea ugyebár önazonos figura. Önéletrajza szintén nehezen vádolható azzal, hogy tipikus zenész-biográfia lenne. Szólólemeze pedig a kifejezés szó szerinti értelmében vett szólólemez. Olyan zenéről van szó, amihez jómagam alulművelt vagyok.
A rockzene oldalhajtásai között mindig is igyekeztem eligazodni, de ami a Honorát hallgatva szembe jött velem, annak legfeljebb csak nyomelemeit tekintve van köze ahhoz, ami a ’60-as évek második felét követően a könnyűzenében rock címszó alatt történt. Írom ezt annak tudatában, hogy a korongon Kiedis kivételével a RHCP-beli társak is feltűnnek, igaz csak egyes epizódok mellékszereplőiként – John Frusciante két, Chad Smith pedig egy dalban jut némi szóhoz.
A hozzám hasonlóan alulinformált, a rockzene határain kívül nehezebben tájékozódó hallgatóknak rajtuk kívül még két név lesz ismerős; egyikük Thom Yorke, a másik pedig Nick Cave. A tíz tételes lemez második fele ráadásul szinte kivétel nélkül feldolgozásokat tartalmaz, olyan előadóktól, akiknek nemhogy a dalaik, hanem a nevük sem fog semmit sem mondani annak, aki teszem azt, a Californication lemezen szocializálódott.
Ha ez még nem lenne elég, a szólóéneket is – már ahol akad ilyen – maga Flea vállalta be, illetve úton-útfélen előkerül a trombitája is. A Golden Wingship bevezetője az a fajta intro, amiből lényegében bármi lehet. Ez a bizonyos bármi pedig az A Plea képében teljesedik ki: efféle zenék szólhattak az ’50-es évek sznob jazzklubjaiban. Ha a tenyérnyomát nem is, Thom Yorke-nak legalább az ujjlenyomatát sikerült rajta hagynia a pszichedelikus Traffic Lights-on, még a …Frailed kb. az Ummagumma-időszak Pink Floyd-jának szellemében áll a zenecsináláshoz. A Morning Cry újfent jazz, de ezúttal nem kizárólag a zenei sznoboknak címzett fajtából.
A feldolgozások sorából már csak Nick Cave miatt is ki kell emelnem a kellően magába borult bárzenét hozó Wichita Linemant, melynek eredetije amúgy egy ’60-as évekbeli country szerzemény. De a menüben található klasszikus acid rock (Maggot Brain), kortárs R&B (Thinkin Bout You), sőt a ’30-as évekből kiragadott sláger (Willow Weep for Me) átértelmezése is – elvégre szólólemezről beszélünk.
Kíváncsi lennék, hogy egy jazz-ben járatos, netán a feldolgozások eredetijét önszántából ismerő zenehallgató mit gondolna a lemezről… Én a magam részéről vagánynak tartom, hogy egy hatvanas ex-színész, aki négy órán belül futja a maratont, ilyen bátor, számomra nehezen skatulyázható, de összességében mégis hallgatható lemezzel állt elő, melyet visz magával a sajátos, a kortárs könnyűzenétől teljességgel idegen hangulata. A pontszám ezúttal tényleg nélkülözi az objektivitás látszatát, mivel a Honora kapcsán viszonyítási, netán összevetési alapom önhibámból eredően nem igazán akad.
