Az At The Gates számos pályatársával szinte szinkronban távolodott el a kilencvenes évek derekán az alapkoncepcióként megjelölt vonaltól és kezdte átformálni, tüskétleníteni stílusát.

Bár a banda afféle úttörő volt a melodikusság injektálásában a death metal disszonanciájának homogenizált kötőszöveteibe, mégis más bandák fejlesztették tovább, és vitték el egy sokkal dallamosabb, sziruposabb irányba a Tompáék által összegyúrt melodeath-recept manifesztációját.

Egy azonban biztos: az At The Gatesnek semmi szüksége nem volt arra, hogy a kikevert recepten nagyobb kilengésű változtatásokat eszközöljön a későbbiekben. Ezért is van az, hogy amikor felcsendül egy ATG-kompozíció, azonnal beazonosítható a banda (nemcsak Tompa egyedi orgánuma miatt, hanem a hangszerelés és a ritmusképlet is egyaránt idevág).

Szomorú apropója a jelen kritika tárgyát képező At The Gates-lemeznek (The Ghost of a Future Dead), hogy a megjelenését a frontember Tomas "Tompa" Lindberg sajnos már nem érhette meg, mivel a 2023-ban diagnosztizált súlyos betegsége tavaly szeptemberben elragadta őt. Az anyagot pedig már betegen, egy nap alatt énekelte fel, ami nem kis teljesítmény.

Az április 24-én megjelenő albumot a korai anyagaikhoz való visszatérésként jellemezte a banda, ám azt, hogy ez valóban így is van-e, többszöri meghallgatást követően sem tudom egyértelműen megállapítani: olyan extra finomságokat, mint például a legutóbbi anyagukon lévő szaxofonszóló, most nagyítóval keresve sem találunk, de azt sem lehet kijelenteni, hogy teljes egészében visszatért volna a kezdeti éra atmoszférája, miliöje.

A korábban már bemutatott The Fever Mask nyitja a sort, melyet valóban oda lehetne montírozni a kilencvenes évekbeli At The Gates-anyagokra, de ez lehet, hogy fel sem tűnt volna nekem, ha nem ekképp pozicionálta volna be a zenekar az új lemez irányvonalát.

Strukturális és atmoszferikus szempontból inkább egy esszenciális darabot hallunk, melynek intenzitása a Slaughter-féle tempót diktálja. A The Dissonance Void sem tér le erről az útról, a vehemencia és a melodikusság kéz a kézben járnak a darabban.

Amiért csak részben állítható párhuzamba az új album mondjuk a Slaughter lemezzel, az az, hogy a Ghost sokkal borúsabb hangulatú, jó példa erre a hármas trekk, a Det Oerhorda: ez a darab már-már a black metal mélyfekete árnyalatát képezi itt-ott.

Szinte az egész lemezt áthatja ez a reményvesztett atmoszféra, amire még rátesz egy lapáttal Tompa tragédiája. A kritikát ráadásul borús, esős időben írom: a rétegzett melankólia eléggé lelohasztó hatást kelt bennem.

De egyes szerzemények energiái (többek között a Tomb of Heavené) egyfajta dühleengedő szelepként szolgálnak (és mekkorát zúznak a The Unfathonable-ban is, te atyaúristen!)

Van egy szépen csengő akusztikus dal (Förgängligheten) is az albumon, mégpedig utolsó előtti tételként. Én ezt tettem volna meg záróakkordként, ugyanis kiváló levezetése lehetne ennek a dühös, fekete masszának a legvégén (a Black Hole Emission zárja egyébként a korongot).

Összegzés: ez egy közel tízpontos lemez, de nagyon szomorú felhanggal. Méltó lezárása az életműnek, egy legenda távozik a színtérről.