Egy Kreator koncert mindig ünnep, annak ellenére is, hogy a germán thrash legenda igazán elkényeztetett minket az utóbbi időben, szinte minden évben útba ejtik Budapestet. A mostani azonban több szempontból is különleges volt, végre új dalokkal és az eddigi leglátványosabb showjukkal érkeztek, ráadásul olyan előzenekarok kíséretében, akik miatt egyenként is bármikor szívesen jegyet váltanék.
Az este Gary Holt könyvének bemutatójával kezdődött a kisebb sátorban, az időzítés pedig nem is lehetne ideálisabb, épp a napokban jelent meg magyarul is a kötet. A szerencsések azonnal alá is írathatták. Köszönet a szervezőknek és Dudich Ákosnak, hogy összehozták! Ha lemaradtatok, rendelni ITT tudtok.
Fél órával később a Nails indított, akik első ízben jártak hazánkban, azonban érezhetően volt már egy fanatikus rajongóbázisuk nálunk is. Nem csoda, ha otthon vagy a gyors zenékben, lehetetlen, hogy ne jött volna már szembe az Unsilent Death borítója. Grind/hardcore a játék neve, ehhez híven egy jó adag punk attitűddel, és horzsoló HM2-es gitárhangzással, nagyjából az első másodpercben nyilvánvalóvá vált, hogy a nyakam már a rájuk kiszabott 30 perces szettet is nehezen fogja megúszni.
A színpadi jelenlétük tipikus amerikai, nagyon érzik, hogy kell feltüzelni a kicsit még visszafogott, de szépszámú közönséget. Trióként nyomták, de így is elképesztő energia áramlott a színpadról. Különösen a dobos, a megannyi bandából ismerős Carlos Cruz vitte a prímet, végig brutális intenzitással ütött!
A legfrissebb albumot, az Every Bridge Burning-et nem erőltették sajnos túlzottan, pedig az albumhoz tartozó molinó lógott mögöttük. Kaptunk helyette egy átfogó képet a teljes diszkográfiáról, de persze a legtöbb 2 perces agydaráló az említett Unsilent Death-ről érkezett. Nyúlfarknyi szettjükből kihozták a maximumot. Nagyon adnék egy tesztoszteron-szagú kistermes headliner bulit!
Utánuk máris a thrash veterán Exodus érkezett, akik elképesztő formában vannak az utóbbi években, ahogy erről nem egészen egy éve a magyar közönség is meggyőződhetett. Sajnos ezt a zsenialitást lemezen kevésbé érzem, a legújabb Goliath is elrohant mellettem, de még érlelnem kell. Robbantak is ennek nyitódalával (3111), de úgy igazán a Bonded by Bloodtól indult be a daráló. Mennyire tökéletes thrash himnusz már! Ikonikus sorait mindig nagy élmény együtt ordítani a bandával.
Legutóbb már fényeztem a régi-új énekes, Rob Dukes teljesítményét, nála jobb pótlás nem is érkezhetett volna Zetro után. A hangjával most sem volt probléma, de kevésbé volt vérszomjas, sok technikai problémával küzdött, na meg a mikrofonja kábele is állandóan beakadt valahova. Még szerencse, hogy az Exodus több igazi frontember alakkal rendelkezik, Gary Holt játékát mindig öröm nézni, Lee Altus pedig önmagában is lehozná a showt, akkora arc! Folyamatosan kontaktál a közönséggel, és nincs olyan pillanat, amikor ne épp valaki arcába ordítaná a szövegeket. Bírom ezt a közvetlenséget. Szokásához híven a koncert végén fel is hívott egy kissrácot a színpadra, hogy ő pengesse meg gitárján az utolsó hangokat. Jófejségből továbbra is jeles! Tom Hunting mellett sem szabad szó nélkül elmenni, elképesztően feszes dobos, a pár évvel ezelőtti betegsége szerencsére egy percre sem lassította le! A Queent is többször megidézték, a We Will Rock You volt az intrójuk, Dukes pedig a koncert vége felé Freddy Mercury ikonikus közönségénekeltetését is eljátszotta.
Nekik is szűk 40 percbe kellett belesűríteniük mindent, ebbe 3 Bonded by Blood klasszik, 2 új dal, 2 a középső korszakból és az elmaradhatatlan The Toxic Waltz fért bele. Utóbbi az ultimate pit himnusz, pörgött is rendesen a nép a még mindig korai óra ellenére! A Blacklistet ha tehetném koncertenként háromszor letolnám, az egyik legtökéletesebb számuk, a riffjével falakat lehetne bontani, a csordavokálos refrén pedig mindig libabőr! Nem bánnám, ha tartanák a tempót, és jövőre újra viszontláthatnánk őket!
A Carcass sokáig úgy kerülte Magyarországot, mint Drakula a napfényt, viszont a 20-as évtizedben már negyedjére térnek vissza. Tartsák meg jó szokásukat, hiszen hihetetlen erővel pusztítanak még mindig. Szokás őket minden extrém műfaj keresztapjainak is nevezni, nem véletlenül, hatásuk megkérdőjelezhetetlen. Az, hogy lemezen milyen széles skálán mozognak, a koncerten is szépen megmutatkozott, de azt nagyon sajnáltam, hogy a Swansong-os Tomorrow Belongs to Nobody csak egy fél perces részletként került megidézésre. Ettől függetlenül volt Genital Grinder és Exhume to Consume az ősrajongóknak, amik még mindig tanítani valóan zseniálisak! A setlist lényegében a tavalyi headliner szett rövidített változata volt, jó sok Heartwork-kel és Necroticism-mel, szóval csalódottan biztosan nem távozott senki.
Olyan dalokkal nem is lehet mellélőni, mint az Incarnated Solvent Abuse vagy a Corporal Jigsore Quandary (amikor azt hiszem, hogy tudok angolul, a Carcass mindig elbizonytalanít). Beugrós dobossal érkeztek, Daniel Wildingnek haza kellett utaznia a turnéról családi problémák miatt, helyére az Opethből és a Paradise Lostból ismert Waltteri Väyrynen érkezett, akinek finn nevét Jeff is csak olvasva tudta megjegyezni, haha! Minőségi csere volt, azt pedig imádtam, amikor a Dance of Ixtab alatt a dobtechnikus is csatlakozott hozzá cowbellel!
A hangulatuk is kifejezetten jónak tűnt, Jeff Walker már lassan sportot űz a pengetődobálásból, az elsőt már akkor bedobta, amikor még csak épp hogy felsétált a színpadra, a koncert végéig, pedig legalább 50 kirepült a markából! Bill Steer jellegzetes mozgását is csak imádni lehet, a faszi legalább két évtizedet letagadhatna. Már csak a Torn Arteries folytatására fáj a fogam!
A Kreator mindig is különleges helyet foglalt el a trónon nálam, rengeteg élmény köt hozzájuk. Az egyik első koncertélményem is Kreator volt, azóta pedig már a 9. alkalommal láthattam őket. A dallistát sem sűrűn cserélgetik, nagyjából azt is meg tudnám tippelni mit fog mondani Mille a számok közt, és mégis imádom minden percét. Ennek egy része biztosan csak nosztalgiából fakad, viszont az elvitathatatlan, hogy a nagyöregek közül ők még mindig top formában vannak, és a koncertjeik mindig energiabombák.
Intróként P.F. Sloan – Eve of Destruction-je szólt, miközben az emberi zsarnokság kivetüléseit jelenítették meg animált (ugye nem AI?) és archív felvételeken. Találó volt ez a magyar választás másnapján, de egyébként tetszés szerint, ha találomra ráböksz egy Kreator dalra, szinte biztos, hogy illett volna a helyzetünkhöz. Thrash bandához híven, rengeteg náluk a politika. Ettől függetlenül Mille semmilyen aktuálpolitikát nem említett a színpadon, hiszen ahogy a Hail to the Hordes is mondja, ők inkább egyesíteni szeretnék a népet.
Ahogy lehullt a lepel, kezdtek is az új album, a Krushers of the World egyik legjobb dalával, a Seven Serpents-szel, és elénk tárult az impozáns látvány. A lemez borítójáról ismerős ördögszarvon foglalt helyet Ventor dobszettje, a széleken további démon szobrokkal erősítve, amik igazából a fotósárokban fértek már csak el. Szinte minden számban volt egy kis piró vagy konfetti, szóval tényleg nem aprózták el. Igazából, amit Budapesten láthattunk, nem is a teljes production volt, Ventor fölött figyelt volna még Violent Mind, és a mennyezetről lógó akasztott bábuk is kimaradtak. Na, meg ahol a belmagasság engedi jóval magasabbra lőnek a lángcsóvák. Hiányérzetem azért így sem volt, és kisebb helyszíneken is léptek fel a turnén, a magyar közönség egyáltalán nem vallott szégyent.
Mille is elégedett volt velünk, az Enemy of God előtt bejátszott Coma of Souls részletre rögtön indult is az első wall of a death a sok közül! Ilyen terebélyes diszkográfia esetében persze mindig kérdés, hogy mit hagyjanak ki. Nagy klasszikusok közül most a Flag of Hate és a Phobia esett ennek áldozatának, cserébe volt Endless Pain a legkultikusabb korszakból. Ha ismered a címadó dalaikat, akkor nem csalódtál, Hordes of Chaos, Phantom Antichrist, Hate Über Alles, Pleasure to Kill, Violent Revolution, mind kirobbanthatatlan részei a szettnek. Az új anyagról 5 szám fért bele, szerintem pont ideális mennyiség, és tényleg a legjobbakat válogatták ki. Főleg a Satanic Anarchy (örökre kitörölhetetlen refrén!), és a Hiraes énekesnőjével, Britta Görtz-cel megerősített Tränenpalast pusztított. Igen, ő csak ezért az 5 percért utazik minden városba. Zseniálisan működött! Az újkori Kreatornek amúgy is van egy kis melodeath beütése, erre Britta rátett még egy lapáttal.
A Loyal to the Grave is különleges volt, Mille szárnyakkal (nem Rammstein méretűvel) a hátán, gitár nélkül (!!!), Fred pedig lecserélte a basszust és olyan állleesős szólót tolt nekünk, hogy nem is értem ezek után, hogy tud megelégedni kevesebbel. Persze, ha ismered a Sinsaenum-os munkásságát, tudod, hogy nem egy fakezű alak, ezzel mégis megleptek. A szokásos Pleasure to Kill zárásnál már alig bírtam mozdulni, olyan magas hőfokon pörgött a buli végig.
A Kreator még mindig az egyik legjobb koncertbanda a világon.
Fotók: Lányi Kristóf és Varga László. További képek ITT és ITT.
